Dán 6 és Mt 27,1–10
 (ÚSZ) „Amikor pedig Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét" (3). Megbánta. Megbántam. Elárulta. Elárultam, árulom őt. Csókkal megyek oda Jézushoz, és közben szánalmas húzásokkal, csalásokkal, megalkuvással, mindent eltipró életrevalósággal teletömött zsebemet hurcolom magammal. Közben sodródom, vergődöm, gyávulok és gyengülök bele mindenbe, és századszor is elszúrom. Júdás megbánta az üzletet, ezért visszaviszi a pénzt. Kéri szépen, amit eladott. Hiába, nem kapja vissza... Itt lapul az én zsebemben is a harminc ezüst. Szánom-bánom, amit tettem! Próbálom tompítani a bűn érzését, de lépteinek nyomát mindenhol hallom. Már-már megfojt, rontja a levegőt, a bensőmig talál utat magának. Szívemben talál lakozást. Elhiteti, hogy ez így marad. Na, persze! Jézusom, szabadíts meg!

Fohász: Uram, kérlek, bocsáss meg! Nem a felmentésedet kérem, hanem azt, hogy ments meg tőle, a bűntől, ami megbetegít, gyötör, szorít, elvesz, ocsmánnyá tesz. Szabadíts meg! Ámen.