Dán 5 és Mt 26,69–75
 (ÚSZ) „Péter pedig kinn ült az udvaron" (69). Messziről sokáig lehet Jézust figyelni, de követni tisztes távolságból nem lehet. Úgy nem lehet követni, hogy azt mások észre se vegyék. Elhelyezkedni a lelátón, miközben Jézus a ringben küzd értünk, vagy elegánsan megbújni, titokban, észrevétlenül. Ez nem mehet sokáig. Mert a mi helyünk nem a nézőközönségben van! Ott rontjuk el, hogy kint is vagyunk, meg bent is. Ez történik Péterrel is. Amikor meghallja a kakas hangját, szembesül azzal, amit tett. Vagy inkább: mi az, amit ígért, de nem tette meg. Amiben olyan biztos volt. Amiért kiállt. Akiért kiállt. És éppen őt tagadja meg, és tesz úgy, mintha nem ismerné. Akit szeretett, akiért kész lett volna meghalni. Magabiztos kijelentés, aztán kudarc, bukás... Ezek után Jézus többé rá se néz erre az alakra, nemde?! Ránéz! Megmentő tekintetével keresi. Nincs szemrehányás, csak megbocsátás van és újrakezdés.

Fohász: Úr Jézus, köszönöm, hogy felkelt a nap! Vége a sötétségnek, a szorongásnak. Vége az elvesztett hitpárbajnak. Szól a kakas, és új hajnal van, új élet van... és a Te szelíd tekinteted, amely rám néz. Áldott légy! Ámen.