1Kir 2 és 1Jn 3,18–24
(ÓSZ) „Én most elmegyek azon az úton, amelyen minden földi halandó elmegy" (2). Dávid szavai által igen jól kirajzolódik az idős, sokat megélt király halálhoz való viszonyulása. Szinte zavarba ejtő nyugalommal tekint az elmúlásra. Nem kapaszkodik foggal-körömmel a földi életbe. Nyilván azért, mert tisztában van vele, hogy az istenfélő ember számára az igazi élet csak azután kezdődik, miután elvégezve földi küldetését, leteszi a Teremtőtől egykor ajándékba kapott porhüvelyt. Az Úrba vetett mély hitre, s az iránta való őszinte bizalomra van szükség ahhoz, hogy ilyen békességgel tudjunk földi pályafutásunk végére gondolni. S mivel sem a napot, sem az órát nem ismerjük, legjobb, ha nem halogatjuk ennek a bizalmas, szeretetteljes kapcsolatnak a kialakulását és naponkénti ápolását.
Fohász: Istenem! Kérlek, segíts a megszentelődés útjára rálépni, és megmaradni azon, hogy a földi élet végességének gondolata ne félelemmel, hanem boldog reménységgel töltsön el. Ámen.