2Kir 4 és Jel 9,1–12
(ÓSZ) „Férjem, a te szolgád meghalt; és te is tudod, hogy a te szolgád félte az URat" (1). A prófétatanítvány özvegye komoly bajban van. A megoldás érdekében elkeseredésében Elizeushoz fordul, hogy a segítségét kérje. A híres próféta előtt azonban nem tud másra hivatkozni, mint arra, hogy a férje félte az Urat. Az istenfélő családfőnek ez az egyetlen hagyatéka. Ebben a történetben úgy tűnik, ez is elég. Elizeus megkönyörül az asszonyon. Az édesapa hite által szabadságot, életet nyer az egész család. A történet kapcsán adja magát a kérdés: mi mit hagyunk hátra utódainknak, szeretteinknek? Tudjuk-e, hogy hitbeli példaadásunk életeket menthet? Mert életpéldánkkal, az Úrhoz való ragaszkodásunkkal szeretteinket is megismertethetjük azzal az evangéliummal, mely bűntől való szabadságot és örök életet kínál.
Fohász: Istenem! Kérlek, add, hogy olyan örökséget hagyhassak szeretteimre, melyet sem a rozsda, sem a moly nem emészt meg, s amit soha, senki nem vehet el tőlük: a melletted megélt, hitvalló, boldog élet példáját, mely a Tőled kapott üdvösségre mutat. Ámen.