2Kir 17 és Jel 17
(ÓSZ) „Az URat, a ti Isteneteket féljétek, és ő megment benneteket minden ellenségetek kezéből" (39)! Ha csak ezt az igeverset ragadjuk ki a 17. fejezetből, akkor egy üres ígéretnek, elkoptatott lózungnak tűnhet. Ha azonban az egész fejezetet elolvassuk, akkor kellő súlyt kap ez a mondat, hiszen kiderül, hogyan került a nép fogságba. A nép visszatér ahhoz, hogy Egyiptomba vesse a bizalmát. Névlegesen tiszteli az Urat, de teret ad az áldozóhalmoknak, a szent fáknak, mindenféle bálványimádásnak. Hányszor szeretnénk visszatérni az ismerős rosszba, mert nem akarjuk vállalni a fejlődés szenvedését?! Próbáljuk bebiztosítani jólétünket többféle módon: hiszünk az Úrban, de mellé szeretnénk tenni a vaskos bankszámlát, a hiedelmeket és a babonaságokat. Pedig csak az Úr tud megmenteni.
Fohász: Hűséges Atyánk! Jó hallani, hogy Te meg tudsz minket menteni a külső ellenségtől. Kérünk, ne késs sokáig! Addig pedig add meg nekünk, hogy kitartsunk, és ne váljunk saját magunk ellenségévé, mint akik megtagadnak Téged, vagy hasztalanul máshol kezdenek oltalmat keresni. Ámen.