Hab 3 és Jn 10,22–30
(ÓSZ) „De haragodban is gondolj az irgalomra" (2)! Bele sem gondolunk abba, hogy Isten tettei lehetnek félelmetesek, rettentőek. Habakuk belerendül abba, amit Isten tesz, mert komolyan gondolja azt, hogy ő sok földi dolgunkra haragudhat. Félelem fogja el Isten emberét, mert részvéttel van, mert igazán átérzi annak a népnek a fájdalmát, amelyet Isten ítéletével súlyt. Mindezt pedig zsoltárban, imádságban viszi az Úr elé. Nem magába mélyülten gondolkodik és bölcselkedik, hogy mi lesz a gonosz földi dolgok vége, hanem Isten színe előtt kimondja: „Haragodban is gondolj az irgalomra!" Vagyis: haragvásodban gondolj a te kegyelmességedre! Habakuk imádsága megtanít minket belegondolni Isten tetteibe és szavaiba. Jó annak az Úrnak az irgalmában, haragvásában és szeretetében élni, aki felhozza napját gonoszokra és jókra. Mert zsoltárát így fejezi be:
Fohász: „De én vigadozni fogok az ÚR előtt, víg örömre indít szabadító Istenem. Az ÚR, az én Uram ad nekem erőt; olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem" (18-19). Ámen.