2Sám 7 és 1Kor 7,1–24
 (ÓSZ) „Ekkor bement Dávid király az ÚR színe elé, leült, és ezt mondta: Ki vagyok én, Uram, ó, URam" (18)? A nagy király bemegy az Úr színe elé, és kiönti a szívét. Áldja az Urat mindazért, amit Nátán prófétán keresztül ígért neki, és magasztalja tetteiért. Dávid imádáságából kitűnik, hogy jól látja a maga helyét, és elismeri, hogy minden az Úrtól van. A jövőbeni áldás, az ígéret beteljesedése is csak tőle kérhető és várható. Ahhoz, hogy helyesen lássuk magunkat, szerepünket, életünket, az Úristen színe elé kell menni. Előtte kell leülni, leborulni és rá tekintve kell választ adni a kérdésre: ki vagyok én? Csak a mindenség Ura előtt láthatjuk, hogy kik vagyunk mi valójában, és előtte ismerhetjük fel, hogy Krisztusban megváltott gyermekei vagyunk, akire nézve mi is kérhetjük az áldást, a jövő ígéretének beteljesedését.

Fohász: Uram! Te ismered szolgádat, ismered minden tettemet – ezért felfoghatatlan számomra, hogy mégis szeretsz, hűségedet nem vonod meg tőlem. Segíts, kérlek, hogy minél gyakrabban vágyakozzam színed elé, és mind jobban ismerjelek Téged és azt a szeretetet, amely megjelent a Te egyszülöttedben, Jézus Krisztusban. Ámen.