Zsolt 22 és Mt 13,10–23
(ÓSZ) „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem" (2)? Ez a mondat hangzott el az Úr Jézus ajkáról a kereszten. S az életünk során néha mi is azt tapasztaljuk, hogy olyan, mintha elhagyott volna bennünket Isten. De ez a zsoltár nemcsak erről szól. Ha végigolvassuk, meglátjuk benne, hogyan szabadítja meg Isten a hozzá fordulót szenvedéséből, gyötrődéséből, magányából. És hogyan válik e szabadítás megtapasztalása dicséretté az ajkán. Talán Isten Téged is azért engedett bele mélységekbe, gyötrődésekbe, hogy más minőségben tapasztald meg az ő szabadítását, hogy még hatalmasabban ragyogjon fel előtted az ő kegyelme, szeretete. Hogy bizonyosan elhidd, nem hagyott el Téged. Most is itt van.
Fohász: Urunk, köszönjük, hogy Te a mi mélységeinkben is velünk vagy, soha nem hagysz el bennünket. Bocsásd meg, ha olykor mégsem érezzük, hogy velünk vagy! Köszönjük, hogy Te ilyenekor is hozzánk hajolsz, újra és újra felemelsz, és meggyőzöl minket szeretetedről, irgalmadról, kegyelmedről! Ámen.