Ézs 49 és Lk 15,1–7
(ÓSZ) „Íme, a tenyerembe véstelek be" (16). Ha belegondolunk, melyik az a testrészünk, amelyet a nap folyamán legtöbbször használunk, amelyre leginkább rálátunk, megállapíthatjuk, hogy a kezünk az. A többit ruha takarja, vagy éppen tükörre van szükség, ha pillantást akarunk rá vetni. De a kezünk szüntelen előttünk van. Amit a tenyerünkre írunk, az mindig – úgymond – kéznél lesz. Ha Isten választott gyermekeként az ő szent tenyerébe vagy vésve, akkor életed szüntelenül mennyei Atyád előtt van. S mivel az Úr nem csak felfirkantott Téged a tenyerébe, hogy aztán alkalomadtán elhalványuljon, lekopjon onnan sorsod, hanem belevésett abba: bizonyosan ott maradsz örökre. Olyan bizonyosan, mint amilyen bizonyosan most ezt a biztatást olvasod.
Fohász: Végtelen a kegyelmed és szereted, Uram! Mert nem tetteimtől vagy ragaszkodásomtól teszed függővé, Hozzád tartozhatom-e. Hanem önmagadra nézve, örökkévaló elhatározással választottál ki engem, hogy rajtam ragyogjon fel mindenható bölcsességed. Ámen.