Ézs 61 és Lk 18,1–8
(ÚSZ) „Mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk" (1). Olyan egyértelmű ez a kijelentés, hogy talán nem is értjük, mit akar ezzel Jézus üzenni nekünk, bibliaolvasó, imádkozó embereknek. Pedig Jézus felhívása éppen nekünk szól, akik talán napról-napra kézbe vesszük az Igét, és imára kulcsoljuk ujjainkat. Mert a lélektelenül elmormolt ima, a gyorsan átfutott bibliai ige éppen nem az, ami a példázatbeli özvegyasszony zaklató könyörgésével összevethető lenne. Az asszony számára könyörgése meghallgatása minden büszkeségnél, fáradságnál előrébb való. Mi pedig olyan könnyen azt mondjuk: nemet mondott kérésemre az Úr, biztosan ez válik javamra, csak most még nem értem. Kedves, kegyes gondolat mentegetni Istent, de ő nem szorul jóindulatunkra. Kérjünk, zörgessünk, keressünk (Mt 7,7), amíg lelkünk megnyugvást nem talál, és meg fogjuk tapasztalni az Úr irántunk való jóindulatát.
Fohász: Uram, Te Atyámként bíztatsz arra, hogy mindent Tőled kérjek és várjak. Ne engedd belefáradnom a könyörgésbe, nehogy éppen azelőtt adjam fel, mielőtt áldásod megtapasztalnám. Kérlek, taníts kitartásra, végtelen bizalomra. Ámen.