1Móz 29 és 2Korinthus 1,1–11
(ÚSZ) „Áldott az Isten, (...) aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket" (3–4). Isten gyermeke – egy hétköznapi hasonlattal élve – olyan, mint a kerti locsolócső. A víz keresztüláramlik rajta, és miközben a környezetében lévő növényeket felüdíti, maga is hűs vízzel telítődik. A víz nem belőle fakad, de hasznos eszköz az életadó folyadék közvetítésében – persze csak abban az esetben, ha rácsatlakozik a víz forrására. Mi is így lehetünk közvetítői az igaz vigasztalásnak. Ha mi magunk a forrásra, Urunkhoz vagyunk csatlakozva, a minket átjáró vigasztalás rajtunk keresztül kiárad a környezetünkre, és közben bennünket is felüdít. Nagy szükség van mai világunkban az ilyen vigasztalókra, akik nem üres frázisokat puffogtatnak, hanem az élet vizét közvetítik.
Fohász: Vigasztalás Istene, köszönöm Neked, hogy én vigaszt nyert gyermeked lehetek. Segíts nekem, hogy ezt az áldást ne tartsam magamban, hanem továbbadhassam környezetemnek, nehogy állóvízként megposhadjon bennem. Ámen.