Ezsd 2,1–35 és 1Jn 5,6–12
(ÚSZ) „Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb" (9). Bizonyságtétel. Egy alak jelenik meg előttem. Homályosan fogalmazva elkezdi mesélni az életét, kiszínezve a mélységeket, majd befejezi azzal, hogy: Jézus választottam, és minden jobb lett. Csakhogy a bizonyságtétel mozgatórugója nem lehet emberi igyekezet, nem valamiféle majd én megmutatom típusú hősködés. Nem magunkat kell feltárnunk, hanem Jézusra mutatni, akinek volt hatalma személyes emberi sorsunk történetét más irányba fordítani. Ha szavaink csak a bűneink körül keringenek, ha öntömjénező vagy önostorozó vallásos monológunkon nem üt át Krisztus ereje, hiába a modern mikrofonok és erősítők, azok révén sem lesz üzenethordozó a bizonyságtétel. Egy beszéd lesz csupán, úgymond a kerítés másik oldaláról. De az embereknek nem ez kell! Nekik az kell, hogy lássák: tényleg éled azt, amit beszélsz. Fohász: Istenem, hogy akarhatnék én bizonyságtételemmel meggyőzni és lenyűgözni?! Hiszen, ha belegondolok, a Tiedet is nehezen fogadják. Pedig a Tiéd áldozattal járt, igazán átütő erejű volt... csontig hatott, szíven ütött. Kérlek, szabadíts fel engem őszinte bizonyságtételre. Ámen.