Józs 6 és Ef 3,14–21
(ÚSZ) „Azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen" (21). Manapság, amikor minden rólunk szól: kényelmünkről, vágyainkról és sikereinkről, jó lenne kissé leporolni Isten kizárólagos dicsőségének gondolatát. Ha azt mondom: Áldás, békesség! – gondolkodás nélkül jön a folytatás: Istennek dicsőség! Vagy ha dicséretet kapok, kényszeresen hozzáteszem: Istené a dicsőség! De vajon nem csupán megüresedett, valódi jelentésüktől megfosztott formulák ezek? Csak kimondjuk, vagy éljük is Isten – minket, kicsinyeket felemelő – nagyságát? Legyünk őszinték, szeretünk sütkérezni a dicsőségben. De amíg nem az ő gyönyörűségével vagyunk tele, amíg nem benne találjuk meg az örömünket, amíg nem ő tölti be az űrt a szívünkben, addig irtózatos teher lesz a Miatyánk zárómondata: „mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké" (Mt 6,13).
Fohász: Hatalmas Isten, jössz és megragadsz erőddel, lenyűgözöl bölcsességeddel, ámulatba ejtesz nagyságoddal, felmelegíted szívemet szerelmeddel, letaglózol jóságoddal és szelídségeddel. Én pedig csak nézlek és csodállak. Tied a dicsőség! Ámen.