Ezsd 7,27–28 és Jel 3,7–13
(ÓSZ) „Áldott az ÚR, őseink Istene" (27). A fejezet végén Ezsdrás imádságát olvassuk. Hálát ad Istennek, magasztalja az Urat. Abban, ami Isten népe számára kedvezően alakult, nemcsak a körülmények jóra fordulását, az újfajta politikai helyzetet, egy földi király szívélyességét látja, hanem az Úr szeretetét. Ezsdrás arról tesz hitvallást, hogy az Úrnak mindenre és mindenkire kiterjedő ereje van. Ha akarja, pogány királyok szívét indítja arra, hogy az Úr házával foglalkozzanak. Tudjuk a történelemből, hogy volt, amikor ennek az ellenkezője érvényesült: Isten megkeményítette a földi hatalmak szívét. Nekünk tehát nem a körülményekre kell figyelnünk, mert egyszer kedvezően, másszor ellenségesen viszonyulnak hozzánk, hanem hálát kell adnunk azért, amiben az Úr minket az adott helyzetben megerősít.
Fohász: „Ó, terjeszd ki, Jézusom, oltalmazó szárnyad, és csitíts el szívemben bút, örömöt, vágyat! Légy mindenem, légy fényem, sötéten jő az éj, nagy irgalmadból élnem szüntelen Te segélj!" (Ó, terjeszd ki, Jézusom.) Ámen.