Dán 9 és Lk 5,17–26
(ÓSZ) „Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket" (18). Nálunk, reformátusoknál az imádság jele az összekulcsolt kéz, mely a fölfelé figyelést segíti. De az ég felé nyújtott két kéz is egyre gyakoribb imádságos testtartás. Az ég felé emelt, nyitott tenyér képében szépen ábrázolódik ennek az igeversnek a mondanivalója. Mert amikor Isten elé járulunk, akkor üres kezekkel megyünk, mert nem tudunk mit felmutatni, ami miatt jogosan kérhetnénk a meghallgatást, az értünk való munkálkodást. Érdemtelenül állunk oda és várjuk, hogy irgalmasságra induljon irántunk mennyei Atyánk, és ő töltse meg üres kezeinket jótetszése szerint. Az üres tenyér emlékeztessen ma minket, hogy nekünk nincs mit vinnünk elé, csupán magunkat, Istenre szorultságunkat vihetjük, hogy ő töltsön be minket és meghallgatott könyörgéseinket akarata szerint.
Fohász: Irgalmas Istenünk! Ma is eléd hozzuk magunkat mindenestől: esendőn, bűnösen; és kérünk, Te tölts be minket Lelked ajándékaival! Hallgasd meg imádságainkat és cselekedd meg akaratod szerint való kéréseinket. Ámen.