2Sám 15,24–37 és Róma 1,1–15
(ÓSZ) „Dávid azután elindult fölfelé az Olajfák hegyének lejtőjén, és amíg ment, egyre csak sírt" (30). A megalázott király, az összetört szívű apa szomorú léptei ezek, aki fia elől menekül, mert az el akarja foglalni trónját. Nem tud mást tenni most, mint sírni. Sírni az Úr előtt. Talán eszében vannak elrontott dolgai. Hogy lehetett volna másként is a családi életük. Hűségesebben, tisztábban, jobban odafigyelve a gyerekekre. Vannak családi tragédiák, válások, szakadások, melyek megelőzhetők lennének több szeretettel, nagyobb hittel, komolyabb felelősségvállalással. Hogy ne csak a sírás maradjon végül, meg a bűntudat. Isten kegyelme, hogy minden mulasztásra, elrontott életre van bocsánat, feloldozás, mert nemcsak Dávid, hanem Dávid Fia, az Úr Jézus is felment az Olajfák hegyére, hogy ott könnyel és vérrel megharcoljon értünk. Aki bűnbánattal sír őelőtte, az megvigasztaltatik kegyelemmel (Mt 5,4).
Fohász: „Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom, menedékem nincs sehol a földi határon; ha te nem jössz bánatomhoz biztató szóval, italom könny, a kenyerem keserű sóhaj" (RÉ 345). Ámen.