2Sám 13,1–19 és Mt 27,1–14
(ÚSZ) „Azután megkötözték, elvitték, és átadták Pilátusnak, a helytartónak" (2). Többször előfordult már, hogy mikor egy-egy templomba nem járó egyháztagot próbáltam az istentiszteletre hívogatni, azt a választ kaptam, hogy nincs rá idő, de egyébként ők hisznek a maguk módján. A hozzájuk hasonlóan gondolkodók jutottak eszembe az ige kapcsán. Sok vallásos embernek ugyanis csak megkötözött Jézusa van. Hisznek ők benne, de semmit nem kezdhet velük az Úr, mert meg van kötve. Nem parancsolhat, nem szólhat, nem küldhet, nem figyelmeztethet, nem fenyíthet, mert meg van kötve. Azon gondolkodjunk ma el, hogy mikor volt utoljára, vagy egyáltalán volt-e, hogy Jézus az Igén keresztül, vagy a Lélek indítására valamire el akart vezetni, és mi megtettük. Ő parancsolhat nekünk, vagy mi akarunk neki parancsolni? Azt szabadítja meg és formálja Jézus, akinek az életében neki szabad keze van.
Fohász: „Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat! Így mondom, mert magam rég annak érezem. Hadd járjak útadon, hadd várjam égi jódat, hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen" (RÉ 512). Ámen.