Molnár Mária diakonissza-misszionáriusra emlékezünk, életének állomásait felidézve halálának hetvenedik évfordulóján. A Református Nőszövetség és a diakóniai szolgálat Magyarországon ébren tartja emlékezetét. Számos konferencián merítettek gazdag életútjának áldásaiból. Cegléden Református Fogyatékos Ápoló-Gondozó Otthon viseli a nevét. Rév-Komárom református templomának falán dombormű örökíti meg vonásait. A munkásságát feldolgozó vándorkiállítás számos helyen járt az országban. Emlékezete tovább él tájainkon bibliaköri bizonyságokban Kisújfalun, Marcelházán, Garammikolán és másutt azok szívében, akiknek elbeszélték a diakonissza misszionárius látogatásait. Élnek még köztünk szemtanúk is, akik kisgyermekkori emlékeket őriznek, amikor gyülekezeti látogatásai során bibliaórát tartott, vasárnapi iskolásoknak beszélt, árvaházat látogatott. Azt szeretnénk, ha felidéződne az emlékezet, ezért elevenítjük fel életútjának a református kegyességre kifejtett hatását és emlékezetének felvidéki vonatkozásait. Tesszük ezt a betömött kutakat újra kiásók reménységével. Izsák is így talált forrásra, amikor apja Ábrahám kútjait kitisztította az ellenség által teleszórt földtől.

A hetven évvel ezelőtti 1943-as esztendő temérdek kegyetlenséget és iszonyú szenvedést hozott magával. Vannak vélemények, amik sokallják már a múlt kínjainak emlegetését. Ez az írás eltekint attól, hogy elrettentően felidézze a történelem borzalmait és kegyetlenségeit. Annál inkább rá szeretne mutatni, hogy mennyi áldás rejlik abban, ha a megtért ember engedelmes Isten akarata iránt. Milyen áldássá válhat mások számára, ha engedi magát érzékenyíteni szükség és szenvedés által a másik ember szüksége és szenvedése iránt.
Molnár Mária 1886. szeptember 11-én született Várpalotán, édesanyja Balogh Erzsébet, Kocson született, édesapja Molnár József Császárról származott. Szülei Rév-Komáromban házasodtak. Rácz László, néhai madari lelkipásztor közeli rokonságban volt vele, édesanyjának unokahúga volt. Csatárpuszta, majd Csetény után Várpalotán élt a család hosszabb ideig. Az édesapa vízi molnárból lett pékmester, majd hentesüzletet és vendéglőt is szerzett Várpalotán. A mélyen istenfélő édesanyjának tíz gyermeke született, kikből öten kiskorukban haltak meg, kettőt pedig fiatal felnőttkorban veszítettek el. A család veszteségét tetőzte anyagi tönkremenetelük, még a várpalotai családi házukat is elárverezték. Az ő apjára is illenek talán Petőfi versbe szedett szavai: „Szegény atyánk! ha ő úgy nem bízik /Az emberekben: jégre nem viszik... Szorgalmas élte verítékinek / Gyümölcseit most más emészti meg." A jómódú komáromi család leszármazottai nincstelenül, emberileg reménység nélkül költöztek be egy szűk pesti bérlakásba. Így Molnár Mária hosszú időre búcsút mondhatott gyermekkora kedvenc helyeinek, a Bakony vadregényes erdeinek. A hattagú családból hárman találtak munkát. Ebben a nyomorúságos körülményben, (vegytisztítóban ruhákat gőzölt) tapasztalta meg Isten kiválasztó, irgalmas szeretetét. Megértette, hogy a pillanatnyi könnyű szenvedéssel együtt, örökkévaló nagy dicsőség körvonalai rajzolódnak. Rátalált a Bethánia Egyletre, a bibliakör buzgó látogatója lett és egész életét az Úr szolgálatába állította.

Ettől kezdve egész élete merő szolgálat. A betegeket gyógyította imádsággal, gyógyszerrel és kötszerrel. A Filadelfia Diakonissza Egyletbe való felvétele után kérte magát diakonisszának a Bethesda kórházba. Itt sokoldalú képzést kapott. Elvégezte a polgári iskolát és a gyógyászat számos ágában szerzett jártasságot. Bátorságának, rátermettségének különösen a sebészeti ellátás körül látta hasznát. Önállóan is megtanult elvégezni kisebb beavatkozásokat. A diakonisszák nem bérért dolgoztak. Jelmondatuk volt: „jutalmam, hogy tehetem." Édesapja váratlan korai halála szakította meg ezt a boldog állapotot. Kénytelen volt a diakonissza egyenruhától egy ideig megválni és kenyérkereső munka után nézni azért, hogy édesanyját támogathassa. Műtősnővérként dolgozott több kórházban. Megbízhatósága, felelősségtudata kedvelt, keresett munkatárssá tették. Erélyes természete igen alkalmas volt vezetői beosztásra is. Az I. világháború alatt sok veszélyben kapott oltalmat, edzetve nagyobb veszélyek, félelmetesebb holnapok számára. Sok sebet kötözött tábori kórházakban, ahol az elvonuló seregek súlyos járványokat hagytak maguk után. Galíciában dolgozott egy járványkórházban is, ott egy teljesen új szakterületet ismert meg, aminek később, a szigeteken nagy hasznát vette. Nemcsak ápolta a betegeket, nemcsak az ápolószemélyzet kiképzésében tevékenykedett, hanem lelkigondozta is a rábízottakat. Több helyen csak katolikus tábori lelkész volt, ezért ő tartott a sebesültek számára imaórát, istentiszteleteken vezette az éneklést. Bátor helytállásáért hadi kitüntetésekben részesült.

A világháború befejezése után Budapesten a Bethánia Egylet belmissziói munkájának edzett embert igénylő ágát kapta, bukott nőket, börtönben levőket, öngyilkosjelölteket látogatott. Nagyon szerette ezt a munkát. Nem vágyott a külmisszióba. Majd győri gyülekezeti diakonisszaként bőven kapott önálló faladatot a meglévők mellé, jártasságot szerzett a hitoktatásban, bibliakörök tartásában, énekkar vezetésében.

Itt vált valóra vágya, hogy német nyelvterületre kijusson. Tizenhét évig imádkozott azért, hogy kiutazhasson Németországba, és nem imádkozott hiába. Édesanyja jól beszélt németül, a középosztály korabeli szokásai szerint fiatal korában testvéreivel németországi csereüdültetéseken tanulta meg a nyelvet. Anyjától jó nyelvérzéket örökölt ő is, de családja nem tudta támogatni a nyelvtanulásban. Célja az volt, hogy jobb nyelvtudással, hívő német keresztyének életrajzát olvasva olyan ismeretekre tesz szert, amit felhasználhat itthon az evangéliumi munkához. De mint kitűnt, Istennek nem ez volt a célja. Kijutva Liebenzellbe a telephelyükről szabadságra hazajött misszionáriusok beszámolóit is hallgatta, többek között a mánuszi misszió bemutatását is. Ekkor kapta a pogányok felé küldés egyértelmű elhívását. A Fekete-erdő fenyveseiben sétálgatva bőven volt ideje megvizsgálni a szívében ébredező missziói elhívás valódiságát. Kezdetben elhessegette magától a gondolatot, de tartósan nem sikerült. Végül mégis benyújtotta a pályázatát azzal a reménységgel, hogy alkalmatlannak találja a döntőbizottság. Ezt remélni volt is oka, mert majd tizenkét évvel haladta túl a harminc éves korhatárt. Leírta, hogy nem akar kimenni, de retteg attól, hogy Isten őt Mánusz szigetén keresné, miközben ő Budapesten van, vagy fordítva. „Nincs borzasztóbb annál, mintha valaki nem ott van ahová Isten állította." Szívében békességet találva végül is elfogadta, hogy Isten távoli ismeretlenbe küldi. Még pályázatának elbírálása előtt Németországból hazaérkezve, mint győri diakonissza indult országjáró útjára, hogy a déltengeri misszió bemutatásával adományokat gyűjtsön kiutazása költségeire. Az imádságot és az adományt kérte. 1927-ben járt Komáromban is édesanyja nővérének családjánál. A kollégiumban is tartott előadást. Örömmel számolt be róla, hogy megnyíltak a szívek a szabadulás hirdetőinek támogatására. A befolyt összeget Liebenzellbe továbbította, ott látták, hogy Istentől van e dolog. Hosszú engedélyeztetések, várakozás után a Magyar Missziói Szövetség saját misszionáriusaként küldte ki Molnár Máriát Mánuszra. Ez azt is jelentette, hogy utazási, kint tartózkodási költségeit és a munka mindennemű kiadásait a magyarok állták. Sok szívet megindított, sok zsebet megnyitott az Úr szava. Csodás imameghallgatásokat tapasztalhattak meg.

1920-as évi becslések szerint a világban 1 milliárd 600 millió ember élt, ennek körülbelül egyharmada, 588 millió volt keresztyén. Az örömhír eljuttatása a kétharmadhoz az egyharmadon múlt, az ő dolga. Feladata is és parancs is. Jézus parancsa a Máté 28,18. szerint: tegyetek tanítványokká minden népeket, és feladata a belső kényszerítés miatt. A jó, az üdvtapasztalat, amiben részem van, akkor válik teljessé az örökkévalóságban,(„Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, Mt. 10,32) ha a jelenvalóban továbbadom. Ez a kincs akkor marad meg nekem is, ha átadom másnak. A református egyházban évtizedek óta jelen volt a külmissziói törekvés, amit Budapesten a skót misszió és a németajkú gyülekezet kapcsolatai támogattak. Belmisszió vagy külmisszió? Melyik a fontosabb? Melyiket kell előnyben részesíteni? Nem tehető így fel a kérdés. Az egyik szenved kárt, ha a másik elhanyagolt. Molnár Mária belmissziói munkatársból lett külmissziós. Úgy végezte a külmissziót, hogy az itthoni támogató közösségek életében hathatós belmissziói munka lett nyilvánvalóvá.

Nagy volt az áldozatkészség. A Molnár Mária számára egy hónap alatt befolyt adományok felsorolása, 1929. szeptember 10-től október 10-ig két sűrű oldalra fért csak fel a budapesti Hajnal című külmissziói folyóiratban. Köztük a „Szlovenszkói Külmissziói Szövetség" adományát is. A külmissziói folyóiratok, a két Hajnal, az anyaországi és a felvidéki (az utóbbit Nehézy Károly szerkesztette Kisújfalun) folyóiratok a hajójukba fogták ezt a szelet. Híven tudósítottak minden eseményről, minden szükségről, minden adományról. Ráéreztek a tájékoztatás és nyilvánosság hatékonyságára. Az egyházi elemi iskolákon át a vasárnapi iskolák, Timóteusok, kis Timóteusok, Tábiták és kis Tábiták, árvaházi gyermekek a nevelőikkel, volt kórházi munkatársak, volt betegei, gyülekezetek imádkozó csatasorba lettek állítva a rendszeresen megjelenő külmissziós folyóirat által. Imádsággal, megannyi kisebb-nagyobb adományukkal, gyűjtésekkel, bélyeggyűjtéssel is támogatták a déltengeri misszióban szolgáló Molnár Máriát. A Pitilu szigetén szolgáló misszionáriusnő legfőbb anyagi támogatóinak sorában hamarosan ott találjuk a felvidéki külmissziói köröket. Két és fél év alatt közel 30 000 korona adomány gyűlt össze, ami a pécsi bethánisták és a gyülekezet támogatása mellett a legmagasabb adománynak számított. A Felvidéken összegyűjtött pénzadomány anyaországi átváltása bonyodalommal és veszteséggel is járt, a pénzátváltás miatt, ezért Nehézy Károly, lelkész a közvetlen kapcsolat felvételét szorgalmazza. Ez meg is történt, így az adományok sorsáról közvetlenül neki számol be Molnár Mária. A Hajnalt tájékoztatja a pitilui aktualitásokról, házának építéséről, raktárkészletéről. Később egyenesen neki juttatták el az adományokat, élelmiszert, szükségleti tárgyakat, gyógyszert. Nagy fából készült ládákba rakták a gondosan becsomagolt ajándékokat, ügyelve, hogy a hosszú úton tönkre ne menjenek, és várták a jó hírt, hogy megérkezett a küldemény.
Isten ezt a kegyelmi utat adta itt a Felvidéken az elszakadt, a cseh megszállás alatt edződő magyar gyülekezeteknek, reformátusoknak, evangélikusoknak. Hogy kiáltsanak, böjtöljenek a föld távoli pontján élő lázas gyermekért, hogy erősítsék imatámogatásukkal az éppen talán beteg mellett virrasztó misszionáriust, aki maga is betegséggel küszködik. Hogy imájukra kiköthessen a kis tutaj a másik szigeten, hogy megérkezzen időben a segítség a vajúdó asszonyhoz. Hogy ők maguk is a másokért való közbenjáráskor megtapasztalják Jézus közbenjárását, kimondhatatlan fohászkodásainak erejét."Az acél-magyar csak Isten közelében található." (Kiskoszmály, 1. évfolyam 1. szám. „Kiskoszmály" név alatt folytatta tovább pályafutását a felvidéki „HAJNAL" 1939 január havában)
Így szolgálták a felébredt lelkek a külmissziót, az áldozathozatal elevenítően hatott a belmisszióra is. Természetesen nem minden gyülekezetben volt felébredt lelkű kántortanító vagy lelkipásztor. De ahol az volt, lelkesítette a híveket is: Marcelházán Döbrössy József, Sókszelőcén (Magyarsókon) Szalay Pál, Garammikolán Salga Jenő kántortanítók.
1928. február 15-ét írtunk, amikor Molnár Mária, református egyházunk első magyar misszionáriusnője, szolgatársával a német származású Goebel Tinával együtt megérkezik oda, ahová Jézus Krisztus küldte, hogy Őt képviselve az életet és az üdvösséget vigye el a reábízottaknak, a Csendes Óceán-i szigetvilágba, Mánuszra. Pápua Új-Guneia, Óceánia egyik állama, ahol az egyes népcsoportok szilárdan tartották a kannibalizmus ősi rítusát. Az emberáldozatok akkoriban már ritkák voltak. Amikor Molnár Mária odaérkezett az Admiralitás-szigetek mánuszi szigetvilágában nemigen akadt olyan férfi, aki élete folyamán ne vett volna részt emberáldozati szertártason, és ne evett volna emberhúst. Hitük szerint ugyanis, a legyőzött ellenség ereje beléjük szállt ily módon. Még kunyhóikat is az áldozatok csontjaival díszítették. Érdekes módon, a misszionáriusok lakhelye ott lett kijelölve, ahol egykor az emberáldozatokat gyakorolták. Nem véletlenül, ugyanis, úgy tartották, ha az elfogyasztott áldozatok szelleme nem öli meg, vagy nem kergeti az őrületbe az idegeneket, akkor kiállták a próbát. Akkor érdemes rájuk hallgatni, mivel az ő Istenük az erősebb. Molnár Máriát ez nem rettentette meg, hiszen ő jól tudta, hogy Isten nem véletlenül küldte ide, a megannyi veszély ellenére is meg tudja tartani életét. Családi életének nehézségei és a háborúban látott borzalmak gyakorolták őt a teherhordozásra. A beteges, gyengécske kislány így vált az idők folyamán vas szilárd oszlopegyéniséggé.
Megérkezésekor a mánuszi misszióba kapcsolódott bele. Pár hétig közösen dolgozott a többiekkel, majd átvitték Pitilu szigetére, ahol egyedül maradt. Nem ismerte a nyelvüket, (nem is volt nyelvtanuk) nem tudott velük beszélni, de a sebüket kimosni igen. Jártassága a gyógyítás sokféle feladatában hamar kedvessé és keresetté tették a bennszülöttek között. Három hónap múlva tökéletesen értette a nyelvüket. amikor már tudott velük beszélni, iskolát nyitott és tanította őket írni, olvasni, még az öregeket is. Nehéz éghajlati terep ez az európai ember számára. A misszionáriusok végig kinint szedtek a malária ellen, ami a nagy hőség mellett erősen megviselte a szervezetüket. A korallszigeteken nem volt forrásvíz csak esővíz. Így igazi kútvizet sosem ittak. De sok esős nap volt egy évben, közel háromszáz. Éppen ezért esőkabát szinte minden ládában utazott. Az első feljegyzése, 1928. Március 6-ról származik. Elmondása szerint, az ottani őslakosok, a:,,kedves feketék" már nagyon várták őket. Természeti emberekként hangoskodtak, civakodtak, de nem tartották ezt helytelennek. A bűnt alig ismerték, csak a lopást tartották bűnnek. Ellenben nyitott, őszinte, gyermeki szívvel és kíváncsisággal fogadták az evangéliumot. Ahogyan a misszionáriusok és Molnár Mária is leírták:,,Nem elég a civilizációt elvinni a német gyarmatokra – hanem az evangéliumot is el kell. Mert ezeket az embereket, egyedül Jézus Krisztus tudja megváltoztatni."
Hamar a bizalmukba fogadták őt, leveleiben leírta, hogy sohasem volt egyedül. Nagy hasznát vette ápolónői tapasztalatainak, sokféle betegséget kellett kezelnie. A bennszülöttek nagyon babonásak voltak. Szinte ruhátlanul jártak, egyáltalán nem ismerték a civilizáció öltözékeit. Amikor lehúzta a harisnyáját megrémültek, azt gondolva, hogy a bőrét húzta le. Borzasztóan féltek a halottaktól, bár érdekes módon a vértől nem. A sátánt többnyire a kígyóval azonosítják, így a kígyókat sohasem bántották. Az állatvilág is teljesen különbözik ott a miénktől, a kutyát különösen nagyra becsülték ezek a ,,kedves feketék", kutyafogakból készült nyaklánccal díszítették fel a mennyasszonyokat. Volt ezen kívül disznó is. Az első misszionáriusok úgy csalogatták a bennszülöttek gyermekeit iskolába, hogy aki elment, az kapott egy kis malacot. Ez nagyon tetszett nekik. Táplálkozásuk egyoldalú, szegényes volt, ezért is betegedtek meg olyan gyakran. A legfontosabb táplálékuk a táró, a banán, papaya, mamaya, és a szák-szák – hántott fakéreg szárítva, amelyet megőröltek, és a végén olyan keverék lett belőle, amelyet leginkább a korpaliszthez lehetett hasonlítani. De halászatban is igencsak kitűntek – írja le Molnár Mária.

A mánuszi misszióból fiatal megkereszteltekről számolt be. Egy 1934-es híradás szerint Mánusz szigetén és a hozzá tartozó szigeteken két missziói állomás működött (Lugosz és Loniu) , 12 külső állomás. Ezek egyikén, Pitilun dolgozott Molnár Mária is. Hamarosan volt már 28 megkeresztelt gyülekezeti tag és 7-en készültek a keresztségre. Kétévi tanulás után keresztelték meg őket, de csak azt, aki az Ige szerint kezdett el élni. Szép fehér keresztelői ruhát varrott nekik. Tíz olyan iskola működött, ahol naponta folyt tanítás, 135 fiú és 35 leány tanulóval. Egy internátust is fenntartottak 35 bentlakó gyermekkel. Jól látható, hogy a missziói stratégia itt is a gyermekek nevelésére épült. Ehhez azonban már bennszülött segítőket és tanítókat is ki kellett képezni, - legalábbis alap szinten. Ilyenek már 9-en voltak. Emellett Molnár Mária több száz beteg kezelését látta el, hála az itthoni első világháborús betegápolói kiképzésének. Ezért ragadt rá a Misszisz Doktor kifejezés is. Vasárnapi istentiszteleteit pedig átlagban 100-120 ember látogatta. Amikor a törzsfőnök hitre jutott elvitte Molnár Máriához a varázsláshoz használt korábbi eszközeit, aki megkérdezte tőle, vajon mindet elhozta-e. A válasz: nem, egy otthon maradt, ha a most megismert hit mégsem működik. A misszisz nagy tekintélyre tett szert, hogy olyan Istenben bízik, aki a titkokat is megjelenti. A legnagyobb visszatartó erő a keresztyénné válásban a bennszülöttek számára az volt, hogy a nőtlen és hajadon fiataloktól a monogám házasságot követelték meg.
Egyik leveléből kiérződik, hogy tapasztaltságának köszönhetően rövid idő alatt elsajátította a bizalom kommunikációját: „Hiába emlegetjük addig a Szentírást és a Krisztust, amíg nem tudjuk világosan megmutatni, hogy azt valaki komolyan veszi. Tények kellenek itt is. Hiába hirdetem Jézus szabadítását, ha én magam hajlandó nem vagyok a halálba adni életem. Tények beszélnek. Amikor egy éjjel megyek egy beteghez, és a félénk kísérőmet hazakísérem, hogy én egyedül menjek éjfél után végig a szi­geten: ez imponál, ez beszél előttük. És hogy az ételemet, mely nem sok ugyan, de mégis megosztom azzal, aki kívánja, úgyhogy ők maguk látják, hogy nekem kevesebb van, erre hoznak annyi halat, hogy nem győzöm megenni. Így azután, ha kenura van szükségem, szívesen ad­ják, de csakis Mánuszról Pitilura, Pitiluról Mánuszra nem akarnak vinni, hogy itt maradjak állandóan az ő körükben."

Minden előremenetelt Isten vezetésének és kegyelmének tulajdonított. Kora reggeltől késő estig fáradhatatlanul dolgozott. Eljárt a Pitilut körülvevő szigetekre, de sürgette, hogy erősítést kaphasson. Nagy segítsége és támasza volt Lomon, a 25 év körüli fiatalember, a szakácsa, aki átadta fiát a Misszisznek, hogy ő maga nevelje.
Naponta átélte, a munka sok, de a munkás kevés. El kellet végezni a munkát és le is kellett „papírozni". A fiatal Walterné halála ugyancsak mindenkit megpróbált a misszióban: „Istennek legyen hála, egészségileg jól vagyunk, a 11 nap éjjel-nappal ápolást is bírtam és aztán de Roonét kellett a kis újszülöttnél helyettesítenem, mert ő nem jól érezte magát. Aztán meg Doepkéné, végül Doepke úr volt beteg, mindegyiket nagyon megviselte Walterné elköltözése, csupán de Roo úr és én nem lettünk betegek. Még lenne dolgom Lugoson, de mert a postahajó holnapután étkezik, így kénytelen vagyok most is éjjel írni, hogy legalább a Hajnal-nak küldhessek valamit, pedig nagyon nyom az álmosság, de ha most nem írok, akkor nem lehet levelet küldenem a legközelebbi postahajóig."

Nyolc év fáradságos külmissziós szolgálat után – először és utoljára – 1935-ben látogathatott haza szabadságra. Közel egy évet töltött itthon. Ott tartózkodásakor nem gyötörte honvágy, de itthon bevallotta, hogy állandó honvágy gyötri. Sőt azt is elmondta, hogy hazafelé félúton csak nagy erőfeszítés árán folytatta útját és nem fordult vissza. Hazaérkezve nagyon örült, hogy még találkozhatott nyolcvan éves anyjával. Valójában ez nem szabadság volt, hanem munka. Beszámolt és elszámolt a félben hagyott misszióról. Nagy szeretettel beszélt új családjáról, a megtért fekete testvéreiről. Sok pozitívumot látott az életükben. Elmondta, hogy amikor nagy terhet kell cipelniük, felvirágozzák magukat. 1936-ban a losonci teológián is tartott előadást.

Élnek még köztünk idős testvérek, akik személyesen is találkoztak vele. A Garammikolán élő nyolcvanhárom éves Molnár István arra emlékszik vissza, hogy 1936-ben egy teljes hetet töltött el Salga Jenő kántortanítóéknál. Ő vitte el azokba a környező falvakba, ahonnan korábban támogatásokat kapott, többek között Kiskálnára, Nagykálnára, Nagyodra. Meglátogatta Szúdy Nándor lelkészt Garamszentgyörgyön. Arra is emlékszik, hogy Nagysallóból gyalog jött két asszony az esti bibliaórákra. Találkozókon vett részt, bemutatta pitilui szolgálatát, a hozott eszközöket. Járt a kiskoszmályi árvaházban. Különösen az itteni diakonisszák szolgálatát, lelki életét tanácsolta. Végigjárta az őt támogató felvidéki református gyülekezeteket, meglátogatott családokat, előadásokat tartott, adományokat gyűjtött, amikor a mánuszi misszióból hazajött szabadságra. Visszatértekor vitte magával azt a harangot, amit Kisújfalun avatták fel 1936. június 25-én. Nehézy Károly harangavató beszédének alapígéje a Róma 2,24 volt: bizony „miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között". Ekkor volt a diakonisszák felszentelése is. Búcsi Lajos idős nyugalmazott lelkipásztor nagyon szívesen emlékezik az eseményre, ami az egész falut lázban tartotta. Még a földeken is erről beszéltek. Az akkor gimnazista korú ifjú megtanulta a Miatyánkot pitilui nyelven. 1936-ban a losonci teológián szemináriumon is tartott előadást. Sok mindent összegyűjtött, a lelki és mindennapi élethez szükséges eszközöket, gyógyszereket, úrasztali terítőket, kelyhet, a tű, cérnától kezdve, a palatábláig - krétáig, hogy iskolát, templomot, rendelőt működtessen egy időben. A láda a haranggal később érkezett. Hangja Isten szeretetét prédikálta a szigetlakók felé. Búcsúzásakor vallást tett róla, hogy nem tér vissza. Ebben a látásában többen is megerősítették.

A feketék nagyon örültek a Misszisz visszaérkezésének. Újabb fárasztó évek következtek, sok munkával, reménységgel, hogy érkezik majd az erősítés Balla Rebeka személyében. Erre nem került sor. A háborús helyzet nehezítette a küldemények sorsát. Egyre több lett a munka, mert a német munkatársak mozgásszabadságát korlátozták, később mindenkiét. Havonként kellett jelentkezni a hatóságoknál. Nehezebb volt a levélváltás. A szigetek ausztrál, amerikai, japán, német érővonalak kereszttüzében álltak. Nagy volt a bizalmatlanság, főleg a fehér misszionáriusok személyében és eszközeiben láttak potenciális veszélyt. Kémkedés gyanújába estek, adóvevő készüléket kerestek náluk. Tévedtek. A kémhálózat valóban befészkelte magát a szigetekre, de nem a misszionáriusok közé. Ők áldozataivá váltak a japánok vereségének. Így van ez mindig, amikor az ellenség veszteségeket szenved el, akkor a szövetségesek látják kárát. A lelki életben is. A gonosz veszteségei, hadiállásainak bukása a hívő nép életében sok szenvedést okoznak.
A szigeteken több száz fehér fogoly várt koncentrációs táborokban szabadulására. Ám a Pitilu és környékéről begyűjtöttek nem jutottak el a fogolytáborig. 1943. március 18-án az Akikaze nevű torpedóromboló kivitte őket a nyílt tengerre és a japán katonák különös kegyetlenséggel a tengerbe lövöldözték őket. Molnár Mária is, a harang is a háború kegyetlenségének esett áldozatul. Az első világháborúban sebeket kötözött, a másodikban gyilkos géppuskasorozat ölte meg. Sorsa Pál apostoléval sok hasonlóságot mutat. „Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje." 2Tim. 4,6 Az áldozat nem volt hiábavaló, a lelki munka a szigeteken tovább folytatódott. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja a barátaiért.

Eltárgyiasodott világunkban lelki értelemben leszünk emberevővé. Annyira eltávolodott életstílusunk az élettől, az embertől. A tárgyakkal vesződünk túl sokat. Könnyebb templomot renoválni, mint lelkeket. Pedig ezt is kell tenni és azt sem elhagyni. A felidézett életút felteszi nekünk a kérdést, hol vannak most a szigetek? A betegek, magányosok, hitetlenek, hajléktalanok, a testi, lelki akadályozottak szigetei? Melyik az én szigetem, ahol az Úr látni akar, mert ott akarja a hitemet növelni, ott akar megáldani, ott keres. Tizenöt év meghatározó idő. Kellő hosszúságú ideig szükséges a szigeten élőkkel sorsközösséget vállalni, magunknak is elszigeteltté válni, hogy eredményre számíthassunk. Napjaink ad hoc akciói nem adnak megoldást a speciális problémákra. Vagy mi vagyunk elszigetelődve? Egyik ember a másiktól, egyik testvér a másiktól? Induljunk el a szigetünkre, mert Isten ott akar bennünket munkában találni.