Dr. Papp Anette

Amíg keresztyénség van a földön, addig a zsoltárnak szólnia kell

Dr. Papp Anette első diplomáját a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen szerezte ének-zene és karvezetés szakon kiváló eredménnyel. 5 év múlva ugyancsak kiváló eredménnyel végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (LFZE) Egyházzenei Szakán, valamint ugyanitt Középiskolai Ének-zenetanár, Karvezető Szakon. 2003-ban a Szabad művészetek doktorává avatták a LFZE Egyházzenei tanszéken. Doktori kutatásának témája a magyar graduálirodalom eredete. Szakavatott mestere az óprotestáns liturgiának és liturgikus gondolkodásmódnak. 2004-ben megalapította a Budafoki Református Egyházközség Kántorátusát, amellyel azóta is ápolják az óprotestáns örökséget, a vesperákat (esti imaóra) kiegészítve genfi zsoltárokkal és népénekekkel. 2008 óta a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának docense. A teológusok élvezhetik szakmai felkészültségét, himnológiai ismereteit, a minőségi tudás iránt elkötelezett hozzáállását.


 

- Hogyan jött a középkori magyar egyházi énekkincs iránti elköteleződés?

- Nyilván nem úgy születik senki, főleg reformátusként, hogy „engem a középkor fog érdekelni”. A karvezetés érdekelt és a zeneelmélet. Amikor a budapesti Zeneakadémiára jelentkeztem, akkor azt gondoltam, hogy én e kettő közül fogok valamit választani: leszek egy jó zeneelmélet-tanár, esetleg elmegyek gimnáziumba és ott lesz egy kórusom. Olyan városból jövök, ahol nagyon magas kultúrája van a kóruséneklésnek. 6 éves korom óta nem volt olyan hónap az életemben, hogy kórusban ne énekeltem volna. Ez meghatározta az életemet.

Eljöttem a Zeneakadémiára, megvolt a felvételi, jött a hosszú boldog nyár, annak tudatában, hogy én már zeneakadémista leszek. Nyárom kaptam egy levelet az Egyházzenei tanszéktől, hogy néhány évvel azelőtt elindult Budapesten az Egyházzene szak újra és ha el is mulasztottam a felvételit, szeptemberben tartanak egy pótfelvételit. Ha lenne kedvem, mint már zeneakadémistának csatlakozni másik tanszakhoz is, akkor engem ott szívesen látnak. Nagyon kedves levél, de ez engem igazából nem szólított meg akkor. Eltelt egy pár hét, rágcsáltam magamban ezt a hírt, és arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel a kórusirodalomban nagyon sok olyan zenemű létezik, ami valamilyen módon a templomhoz kapcsolódik, lehet, hogy el kellene gondolkodnom azon, hogy néhány előadásra bejárjak. Visszajeleztem, hogy részt veszek a pótfelvételin. El is mentem szeptemberben a kijelölt napra, és ott nem túl lelkesen elbeszélgettem a tanszék vezetőjével, akit Dobszay Lászlónak hívtak. Felvettek. Nem is tudom, hogy miért, mert nem voltam sem túl lelkes, sem túl kedves – szerintem. Nem tehettem túl jó benyomást, ha így visszagondolok, ő mégis látott bennem valamit.

Elkezdtem párhuzamosan a két szakot. Azt kell hogy mondjam – fogják be a fülüket azok, akiket tanítok -, hogy az első két évben nem voltam egy rendkívül lelkes hallgatója az egyházzene szaknak.  Pontos voltam, precíz, érdekelt a dolog annyira, amennyire egy karvezetőt érdekelhet, szerintem jól is tanultam, de olyan kis „kekec” voltam. Igyekeztem mindent megkérdőjelezni és főleg Dobszay tanár úr óráit „boldogítottam” az állandó kérdéseimmel. Az volt az első döbbenetem, hogy ő ezen nem bosszantotta föl magát, hanem ez neki nagyon tetszett. Jó tanszéképítő volt és rögtön a 2. évben egy szép tanszaki kirándulást szervezett nekünk. Akkorra már megtanultunk ezt-azt a gregoriánról, eligazodtunk a gregorián ének olvasásában, alapvető műfajokról volt ismeretünk, azért a kódexeket még nem olvastuk. Mégis a tanszaki kiránduláson egy olyan helyre is átvitt bennünket, ahol régi kódexeket őriztek. Az első döbbenetem az volt, hogy előhoztak a 12. századból egy kódexet, és ez nekem akkor nagyon döbbenetes volt, hogy a 12. században ezt leírták és én ezt most itt tarthatom a kezemben. Odanyomta, hogy forgassam csak nyugodtan, hogy ez nem az a papír mint ma és nem az az írás mint ma. Kiváló pedagógusként felütötte egy olyan tételnél, ami memoriterkén kötelező volt. Nagyon pontosan emlékszem, hogy ez az Ad te levavi Domine volt, advent első vasárnapjának introitusa. Én erről már tanultam egy éven keresztül és mondta, hogy „na, kedvesem, akkor énekelje le, mi van ide írva”. Én persze nem tudtam kódexet olvasni, azokat a „bélférgeket”, amik oda voltak írva. Tudtam, hogy tudom a tételt kívülről és egyszerűen belekezdtem abba, amit kívülről tudtam és néztem hozzá a jeleket. Ez nekem egy elementáris élmény volt akkor, huszonévesen, hogy van egy nagyon-nagyon régi írás, azon olyan jelek vannak, amik – ha akarom -, nekem is jelentenek valamit. Azt hiszem, ekkor kezdődött az a fajta más érdeklődés. Nem csak egy óra, hanem valami más lett. Elkezdett nagyon izgatni, hogy ez hogy is van. Harmadévben, amikor kiderült számomra, hogy ehhez nekünk, reformátusoknak is közünk van, hogy ezt az anyagot, amit én a 12. században megláttam, mi is örökítjük tovább, onnantól kezdve világosság vált számomra, hogy ez az egyházzene nem egy kaland lesz, hanem valami több az életben. Negyedévre már bőven többet és jobb kedvvel látogattam az egyházzenei órákat, mint a másik tanszakot, és ez onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy milyen irányt vesz az életem.

- Mi az üzenete egy régi magyar református liturgiának napjainkban? Hogyan tud minket, ma élőket erősíteni hitünkben? Pl. Huszár Gál liturgiája a mai kor emberének is hogyan marad aktuális?

- Ezen gondolkodom már jó néhány éve, hogy milyen aktualitása van egy régi liturgiának és mit tudunk belőle megszívlelni? Nekem az első és legfontosabb a régi liturgiában az, hogy a 16. század megpróbált egy örökséggel valamit kezdeni. A középkorra kialakult, stabilizálódott és virágba borult liturgiával valamilyen terve volt. Az a generáció pontosan meg tudta fogalmazni, hogy mi az egyetemes örökségünk része és mi az, amit újra kell gondolni. Az ember azt gondolja, hogy banális, de ez a legkomolyabb dolog. Ehhez egy olyan generációnak kellett jönnie, amelyik erre képes.

Nekem ez egy hihetetlen lelki gyönyörűség, hogy azon elmélkedem, hogy ezt miért hagyták el és ezt miért tartották meg, mert ha az ember sokat gondolkodik rajta, akkor megérti. Az ember a reformációval tehát azt a képességet kell hogy megszerezze folyton folyvást, hogy mi az, amit meg kell hagyni és mi az, amit újra kell gondolni. Ezt érdemes úgy végezni, hogy az embernek van egy – nem tökéletes, de mondhatni nagy – tudása. Nem úgy válogat, hogy ez nekem tetszik, ez meg nem tetszik, hanem nagyon pontosan meg tudja indokolni, hogy ez Isten szerint tetsző, hogy megtartsuk, vagy Isten tetszése ellen van, ezért el kell hagyni, mert nem az Ő útja.

Ez fantasztikus dolog és minden kor számára egy útjelző. A hagyomány nem az, hogy a dédapám is úgy csinálta és akkor azt nekem is úgy kell csinálni. Ez így csak egy holt, muzeális anyag, nem sokat ér. A fontos az, hogy nekem ebből a hagyományból át kell venni, a generációk folyamának át kell adni. Az nem lehet, hogy ebből elveszek. Mi az, amit újra kell gondolni, ami emberi tévedés. A szent liturgiát is mi emberek állítjuk össze, a mi fogyatékos tudásunkkal, ezért lehetnek olyan rések, amik nem odavalók. Ezt fel kell ismerni. Ugyanakkor fontos az a tudás is, hogy megnézem a szövegeket: azt a végtelen teológiai érzéket, dogmatikus fegyelmet, amivel ehhez hozzáálltak és ezelőtt mindenképpen fejet kell hajtani, mert tudásuk legjavát adták. Az egyházatyáktól kezdődően ezt az anyagot ismerték, forgatták, átlátták és átszűrték magukon. Ezt a hihetetlenül leszűrt esszenciát adja ez a liturgia, ami számomra egy elgondolkodtató liturgia.

Mi lehet ma az üzenet még ezen kívül? Nyilván az, hogy nem vagyunk egyedül ebben a világban. A 4. századig az üldözések alatt, azután az üldözések elmúltával, a felszínen is elkezd épülni ez az egyház, ami folyton épül, folyton válaszokat keres, és folyton Istent keresi ezekkel a válaszokkal. Nekünk is az a dolgunk, hogy ebbe a folyamatba beálljunk, az előttünk lévő és az utánunk következő generációkkal együtt ezt a folyamatot építsük, azaz az állandó egyház tagjai legyünk.

- Hogyan érzi, mit jelent a gyülekezetnek és a növendékeknek a budafoki református templomban a több mint 10 éve tartó református vesperás sorozat? 

- Szintén Dobszay tanár úrhoz és egy tanszaki kiránduláshoz kapcsolódik az alapvető élményem, amiből ez kiindult. Angliába látogatott az Egyházzenei tanszak és az ott folyó kultúrába egy kicsit belenéztünk. Aki ismeri a King’s Singers-t, bár már egy régi csapat, annak van fogalma arról, hogy milyen kvalitású énekesek énekelnek ott liturgiát. A King’s Singers is úgy állt össze – ezt sokan nem tudják -, hogy a King’s College énekesei voltak ők és aztán megalapították a saját együttesüket. Így vették fel a King’s Singers nevet. Ez nekem egy döbbenetes élmény volt. Nemcsak azért, mert fantasztikus énektudás az, ami ott megszólal, de ahogy a gyülekezet ott énekel, az is fantasztikus. Az, ami megszólal, inspirálja a gyülekezetet kvalitásos megszólalásra, ami nem hasonlítható az itteni viszonyokhoz. Aki ebbe belecsöppen, annak először leesik az álla, utána elkezdi keresni az utakat, hogy ez miért lett így Angliában és miért nem ilyen nálunk.

A következő kérdés, hogy hogyan lehet ilyenné tenni valamit? Dobszay tanár úr elmondta, hogy a 20. század elején missziós céllal, mivel bányászokat akartak misszionálni, ehhez eszközül az éneklést választották. Amiről mi azt gondoljuk, hogy ez több száz éves hagyomány Angliában, igazából a 20. század elején állt fel ez a kóruskultúra, aminek az elképesztő gyümölcsét élvezik azok a gyülekezetek, akik ilyen kórust tartanak, és ilyenek szép számmal vannak. Felmerül a kérdés: Elindul egy lelkes csapat azzal az elhatározással, hogy most missziózunk, de hogy lesz ebből egy ilyen rendszer? Nyilván úgy, hogy az angolok ebből intézményt építettek. Ez a következő megszívlelendő dolog, hogy addig él egy jó gondolat, amíg intézményi keretet talál magának, és amíg egy intézmény a jó gondolatot tovább tudja vinni.

Amikor hazajöttem, nem állt módomban ennek az intézménynek a felállítása. Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy mivel Angliában a gyerekek ösztöndíjat kapnak azért, mert énekelnek, a férfiak meg fizetést, az intézményesülés fontos momentuma volt, hogy én honnan fogok ehhez pénzt szerezni. Annak a kevés énekesnek, akivel én ezt el fogom kezdeni, legalább az útiköltségét ki tudjam fizetni. Akkor már tanítottam jó néhány éve a Zeneakadémián egyházzenészeket. Mondhatom, hogy néhány generáció kiment már a kezem alól és azt láttam, hogy a hallgatók olyan magas tudással kerülnek ki az egyházzenei képzésből, aminek csak egy részét tudják az életben használni. Ezért fontosnak tartottam, hogy legyen egy gyűjtőhely, ahol a megszerzett tudást ápolja és forgatja. Így jött létre a budafoki verperás-sorozat. Először a volt tanítványokat hívtak össze, aztán bekapcsoltam mindig a jelenlegieket is, és mind a mai napig a társaság a jelenlegi és a volt tanítványokból áll össze. Az élet forgandósága miatt a tagok mindig változnak, de kb. 12-en vannak. A 14. évfolyamban tartunk most. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy ez alatt az időszak alatt noha gyermeket szültem, de egyetlen vesperás alkalom sem maradt el, mert mindig van valaki, aki ezt folytatja.

A jövendő és a már végzett generációnak ez egy jó gyűjtőhelye, úgy látom, és valamiben nagyon egy nyelvet beszélünk. Ehhez hozzátartozik, hogy ez a zsoltáros istentisztelet az egyháznak az egyetlen olyan liturgikus cselekménye, ami - igazán mondom, hogy -ökumenikus. Nincs benne semmi olyan, ami hozzánk nem tartozik, csak a katolikusokhoz, a görög katolikusokhoz vagy az evangélikusokhoz. Mindenféle vallású énekesem volt, van. Ebben az éneklésben nagyon egymásra tudunk találni és nagyon imádságos lelkülettel tudjuk végezni ezeket az alkalmakat.

A gyülekezet pedig ebben egy hihetetlen jó felvevő közeg volt. Nagyon-nagyon kevés idő múlva úgy érezték, hogy a zsoltáréneklés hozzátartozik az imádságos lelkülethez. Ezeknek az alkalmaknak a zsoltáréneklés adja a gerincét. Amíg keresztyénség van ezen a földön, addig a zsoltárnak szólnia kell. Ez a bibliai könyvek között az a sugalmazott Írás, amit az Isten adott az Övéi szájába azzal a céllal, hogy Őt ezzel dicsérjék, Neki az imádságot ezzel végezzék. Ha erről lemondunk, akkor bajba kerülünk. A zsoltáranyag tényleg olyan gyönyörűséges tárház, amibe bárki szívesen bekapcsolódik. A gyülekezet jó része látogatja ezeket az istentiszteleteket, és nemcsak a közös imádság teszi nagyon széppé ezeket az alkalmakat, hanem az évek gyakorlata, amikor már mindenki egy nagyon tudott és ismert formába „ízül bele”, mindenki énekel, mindenki megtalálja benne a helyét és azt látom, hogy tényleg emelkedett lélekkel veszünk ebben részt.

- Máshogy énekel azóta ez a gyülekezet?

- Hát hogyne! A gyülekezet énektudása és az éneklés színvonala is megnőtt. A kóruséneklés legfontosabb misszióját ebben látom, ha a gyülekezet hall egy jó példát a kórustól, akkor azt mondja, hogy én is összeszedem magam, és ha ők így tudnak énekelni, én sem énekelhetek rosszabbul. Egy jó kórusnak van egy nagyon fölfelé húzó ereje.

- Docens asszony, hol látja a teológusok képzésében a fontos hangsúlyokat? Tudnak-e majd ezek a diákok akár javítani az egyházzene helyzetén?

- Ha nem így gondolnám, nem vállaltam volna ezt a felkérést, hogy jöjjek ide tanítani. Kezdettől fogva sok fejtörést okozott nekem, hogy mi az, amiről semmiképpen nem mondhatok le itt a teológián. Ahhoz ragaszkodom, hogy nem mehet úgy ki innen teológus, hogy az énekeskönyv anyagának jelentős részét ne tudná. Nem azért, mert csak ezt szabad énekelni és semmi mást, de valamit neki képviselni kell, és ha a Református egyház Zsinat által jóváhagyott énekeskönyvét nem tudja képviselni, akkor ugyan mit? Ő persze gondolkodhat azon, hogy ezt mivel egészíti ki? A teológusnak egy biztos alappal kell rendelkeznie. Folyton arra figyelmeztetem őket, hogy nem tudják, hogy milyen gyülekezetbe kerülnek. Az idős gyülekezetben arra számíthatnak, hogy a zsoltárt tudják. Hogy fog prédikációt írni úgy, hogy nem tud hozzá éneket választani? Tudnia kell az anyagot ahhoz, hogy forgatni tudja majd. Sajnos egyenként minden diáktól a kijelölt énekanyagot én meg is hallgatom. Ebben nagy lehetőség van. A mai generáció nem úgy érkezik a teológiára, hogy ismeri, használja, forgatja az énekeskönyvet és hogy a Kodály módszerrel tanult 8 évet az általános iskolában, már legalább kiskórusban és nagykórusban énekelt, a gimnáziumban sem hall zenetörténetet. Legtöbben úgy jönnek a teológiára, hogy utoljára általános iskola alsó tagozatában énekeltek utoljára. A rutint kell felépíteni: hogyan fog egy bibliaórán vagy temetésen elkezdeni egy éneket, vagy a szórványgyülekeztben vezetni az éneket. Ez a teológiai énekoktatás legnagyobb súlypontja. Emellett az is fontos, hogy képviselni tudja ezt az énekeskönyvet. Ehhez tudás kell és hang. El kell tudni dönteni, hogy ezt miért engedem be a templomba, azt meg miért nem. Ehhez komoly irodalmat kell olvasni a diákoknak és az elméleti anyagból is vizsgázni. Fontos, hogy ebből ki tudja olvasni a református identitását, és hogy hogyan hagyományozódik az énekeskönyv. Megismerje és képviselni tudja az énekeskönyvet.

- Mit jelent Önnek a reformáció éve, különös tekintettel a Felvidékre?

- A reformáció évét én nagyon nehezen kezdem el, mert úgy gondoltam, hogy az ember gondolatai nincsenek időponthoz kötve. Ahogy azonban közeledett a reformáció éve, rájöttem, hogy igenis van ennek az évnek különös jelentősége. Az ember életében vannak stádiumok, amikor különleges kegyelmet kap arra, hogy valamit jól átgondoljon. Mindig vannak ilyen számadásos időszakok. Ez jó dolog az ember és az Egyház életében is. Ez az 500. évforduló ennek a kiváltságos ideje: megnézzük, hogy honnan jöttünk és hová tartunk. Mindkettő fontos és nincs meg egyik a másik nélkül. Nem múzeumként kell tekinteni az elmúlt évszázadokra -számomra ez a legfontosabb üzenet -, hanem valóban azt meggondolni, hogy miért így alakult ez az 5 évszázad és mi az, amit ebből semmiképpen nem szabad elhagyni. Ebben az én súlypontom a 16. századtól a 18. század közepéig terjedő időszak. Utána én már gyanakvással fordulok a változásokhoz. A forráshoz mindig vissza kell térni. Ha az ember friss vizet szeretne meríteni, azt onnan tud. Aztán már ízesítheti málnaszörppel vagy akár borral, de a korsót vízzel meríti meg. Ez az év annak is az ideje, hogy ezeket a forrásokat kicsit kitisztítsuk. Megnézzük, hogy élő víz támad-e még benne és ha nem, akkor ezt élővé tegyük. Ez a mi feladatunk.

Felvidéknek szerepe abban áll, hogy a 16. századi reformáció ott is egy hallatlan értéket hozott létre. Trianon után ez az elszakadt egyháztest nagyon nehéz évtizedeket, már majdnem évszázadot él, de pont ez az ünnepi időszak erősítheti meg abban, hogy nincs egyedül, nem is volt és nem is lesz. Az örökké fennálló Egyház közösségének élményét ebben az időszakban erősebben meg tudjuk élni, és ebből újabb erőket meríthetünk és azt a hitet, hogy előttünk is voltak és utánunk is lesznek. Amíg „vissza nem tér ítélni eleveneket és holtakat”, addig mi leszünk ezen a földön. És lesz énekünk is…

Bodnár Noémi

A jobb oldali Kapcsolódó letöltések alatt meghallgatható egy évközi vespera böjti időben a budafoki templomban.