Berkesi Boglárka

Berkesi Boglárka művészcsaládból származik. Édesapja, Berkesi Sándor, Liszt-díjas karnagy, egyetemi tanár. Édesanyja Kismarjai Hedvig amatőr grafikus. Bátyja, ifj. Berkesi Sándor, vagy ahogyan sokan ismerik, Berkesi Alex basszusgitárművész. Ő maga kántor, zenetanár, kántorképző tanfolyamok tanára, kórusvezető, csodálatos mezzo hanggal megáldott szólóénekes.

 

A szép szeretetének első impulzusait otthon kapta. 1998-ban szerzett középiskolai ének-zenetanár és karvezetés szakon diplomát a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián. Lelki otthona a Budapest Pozsonyi úti református gyülekezet, ahol több mint 15 éve vezeti a gyülekezet kórusát, a Hálaadás kórust. A 2016 januárjában megalakult Központi Református Kórus vezetője.  Szívesen tesz kirándulást az egyházzenén kívüli műfajokba is, társkarnagya a népdalfeldolgozásokat, klasszikus motettákat, madrigálokat, szórakoztató kórusdalokat, kortárs és dzsesszdarabokat repertoáron tartó Staccato énekegyüttesnek. Mi reformátusok a Művészetek Palotájában szervezett Református énekek koncert egyik visszatérő karnagyaként ismerhetjük. Jelenleg, a reformáció 500. évfordulójának évében a Kárpát-medence különböző állomásain szervezett Zenei hitvallásaink sorozat szólistájaként találkozhatnak vele sokan élőben.


Mikor döntött úgy, hogy a zenét választja hivatásául?

Hat éves korom óta szerves része az életemnek a zene. Szinte állandóan énekeltem és zongoráztam, zeneiskolában is zongorán tanultam. Aztán gimnazistaként, mikor bekerültem édesapám kórusába, a kollégiumi Kántusba (Debreceni Kántus – szerk.), az ő mozdulatainak varázsát lestem, és éreztem, hogy értem minden rezdülését. Ez már akkor nagy hatással volt rám. Aztán 17 évesen, amikor elmentem a nyári kántorképző tanfolyamra, ott kaptam meg a „végső lökést”, hogy ebbe az irányba induljak el, és édesapám nyomdokaiba lépve beálljak ebbe a szolgálatba. Innentől kezdve tudtam, hogy a protestáns egyházzene közelében lesz az én helyem. Istennek legyen hála, hogy meg is találtam ezt az őrhelyet, amit azóta is tartok mind a mai napig.


Énekszerzőként, gyakorló tanárként szeretném kérni a tanácsát: ebben a mai időben, a mai gyerekeket hogyan lehet megénekeltetni, sőt azt elérni náluk, hogy egyházi éneket szívesen énekeljenek?

Anyaként az ember próbálja megfogadni a Kodályi tanácsot, hogy a gyermek zenei nevelését 9 hónappal a születése előtt kell elkezdeni. Kicsi korban az otthoni rendszeres zenehallgatás, illetve éneklés, közös éneklés hasonlóan fontos. Ha ez megadatik, egész életre meghatározó lehet. Pedagógusként pedig azt érzem, különösen  amióta tanítok a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karán, óvodapedagógus szakon zenemódszertant, hogy az óvodás kor az egyik leghálásabb korosztály. Ők nagyon szívesen énekelnek. Ha a pedagógus szeret énekelni, ráadásul  szép hangja van, akkor ezzel hatalmas eredményeket lehet elérni. Nagy felelősség, nagy lehetőség!

Az alsó tagozatos gyerekeket is be lehet még vonni az éneklésbe -  átérzik ennek szépségét, élményét. Ha viszont ez kimarad, akkor már később egyre nehezebb lesz pótolni. A kamaszkornak van egy olyan mellékhatása, hogy a gyerekeknek roppant „ciki” egymás előtt énekelni. Ezt tudomásul vesszük, és  bíznunk abban, hogy hamar elmúlik ☺. Úgy gondolom a lelkészeknek, katekétáknak hallatlan nagy szerepe van abban, hogy az ifis alkalmakon, hittanórákon, táborokban kialakuljon a gyerekekben az éneklés szeretete.

Vegyük magunkra ezt a felelősséget a gyülekezetekben! Én konkrétan a kórusaimmal próbálom ezt üzenetként közvetíteni.

 Hogy milyen műfajú egyházi éneket énekeljenek a gyerekek, ma nem egy egyszerű kérdés. A kicsiknél a népdalzsoltárok, illetve ebben a stílusban íródott dalocskák tökéletesek erre a célra. A mai kamasz már egyre kevésbé nyitja ki a fekete énekeskönyvet átvették a helyét az ún. dicsőítő ifis énekek. Ezekkel nagyrészt nem tudok azonosulni. Őszintén szólva nem is ismerem a repertoárt, így nem tudok érdemben hozzászólni. Tisztában vagyok vele, hogy kell ennek a  korosztálynak, lelki világának  hamar befogadható populáris zene, de legyen hiteles mind szövegileg, mind zeneileg. Akár hallgatjuk a zenét, akár énekeljük, törekednünk kell, hogy méltó legyen az Istenmagasztalásra! Számomra a Kodályi „modernség” a szimpatikus, amely így szól: „minden eddigi, plusz még valami”.  Átiratokra lenne talán szükség, olyan arrange-okra, ami nem teljesen formabontó, csak újszerűen hangszerel, pluszként behozva más műfajok stílusjegyeit.


Hogyan látja, mi a szerepe egy-egy kórusnak a gyülekezet életében?

A Hálaadás kórus próbái itt a Pozsonyi úti gyülekezetben sokszor vasárnap vannak, az istentisztelet után. Ilyenkor én azt szoktam mondani a kórustagoknak, hogy tkp. folytatjuk az istentiszteletet. Ezt őszintén így is gondolom, mert szervesen érzek összefüggést egy igehirdetés és egy zsoltárfeldolgozás között. Mind a kettő lehet ugyanis evangélium, sőt legyen az! A karnagyi munkám egész lényegiségét abban látom, hogy a szövegből kiindulva maximálisan hordozzon üzenetet a kórusmű, ami minél többek szívéig jusson el! Számomra nem az a fontos, hogy minél több koncert szerveződjön, minél óriásibb oratórikus művek szólaljanak meg minél hatalmasabb zenekarral. Nekem a legfontosabb, és célom, hogy a kórustagokba is elültessem ennek a missziói szerepét: mi mindig üzenetet közvetítünk. Istennek hála, áldott helyem van a Pozsonyi úton. Nagybátyám, Berkesi Gábor, a gyülekezet lelkipásztora minden támogatást megad ezen a téren és példaértékű a zene iránt érzett rajongása. Gyermekkorában éveken keresztül énekelt az operaház gyermekkórusában, rendkívül igényes és művelt zeneszerető ember. Megjegyzem, ő alapította a Hálaadás kórust 1995-ben és azóta oszlopos tagja annak! Bárcsak sok ilyen lelkipásztor lenne! ☺


Szólistája a Kárpát-medence gyülekezeteiben szervezett Zenei hitvallásaink sorozatnak. Mit üzen a reformáció 500. évfordulója kapcsán a felvidéki reformátusoknak?

Sajnos nincs nagyon rálátásom a felvidéki református közösségekre, de megadatott megismernem néhány nagyszerű embert, egyházzenészeket, lelkipásztorokat, akiknek az élete számomra példaértékű. Nemcsak az igényességük, a rendkívül magas képzettségük miatt, hanem az istenszolgálatra való odaszánásuk miatt. Én ebből nagyon sokat merítek és tkp. az üzenetem nekik szól, hogy maradjanak meg ebben!  Maradjanak meg az őrhelyükön, hogy még sokáig lehessenek számunkra hiteles iránymutatók!


Köszönöm szépen a beszélgetést.

Én is nagyon köszönöm.

Bodnár Noémi