A számok mögött mindig az embert kell látnunk

2022. január 10., hétfő

„...nekem itt a helyem. Ide tett az Isten, ezt bízta rám. Ezeket az embereket bízta rám. Kevesen vannak? Igen. De vannak!” – mondta Ambrus Erika lelkipásztor, amikor az ipolypásztói gyülekezet és temploma történetéről beszélgettünk.

 A vármegye történetéből

Az Ipolypásztói Református Egyházközség a barsi egyházmegyéhez tartozik. A település közigazgatásilag a Lévai járás területén található. Hont vármegye monográfiája szerint II. Béla király oklevele igazolja, hogy a mai Ipolypásztó településen már a 12. század első felében apátság volt, mely valószínű, hogy a 16. században szűnt meg, amikor a török hadak végigdúlták ezt a vármegyét is. Ennek az időszaknak az érdekessége, hogy a honti protestáns lelkészeket a török által megszállt területeken nem tudták beidézni az 1674-es vértörvényszék elé, sőt a prédikátorokat kereső állami tisztviselőket a törökök tömlöcbe vetették, és csak váltságdíj fejében bocsátották szabadon. A helybéliek Ipoly Pásztohának hívták falujukat, de egy 1789-es történet rávilágított, hogy a helyes megnevezése: Ipoly Pásztó, amint azt a település korabeli pecsétje is őrizte.

Az ipolypásztói református templom

A gyülekezetről és templomáról…

Az elmúlt évszázadok alatt többen is készítettek feljegyzéseket a település és egyház történetéről. Ezek közé tartozik a Sallay György prédikátorsága idején keletkezett, 1812-ből származó jegyzőkönyv is, mely szerint már az Árpád-házi uralkodóink idejében létező település volt, ahol a római katolikusok gótikus stílusú templomot emeltek. Azt nem őrzi feljegyzés, hogy mikor jutott a reformátusok birtokába az épület, az sem ismeretes, hogy mikor alakult meg a gyülekezet, csak annyit tudni, hogy oltára még akkor is állt, amikor már kálvinista istentiszteleteket tartottak a templomban. Az évek múltával elbontották ezt az oltárt, és anyagát az épületen vágott új ablak és ajtó nyílásainak kibélelésére használták fel. A katedra 1697-beli építésekor befalazták a Mária-fülkét, a freskót lemeszelték, majd 1700-ban újabb átalakítások történtek a templom belsejében, mely által ismét módosult az épület eredeti formája.

Az üldöztetések ellenére is megmaradt a református gyülekezet, egy 18. századbeli összeírás szerint Vámosmikola filiája volt. 1774-ben az Ipolypásztón pusztító tűzvészben a templom összeomlott, és a település, valamint a gyülekezet történetét megörökítő iratok is odavesztek, mutat rá Koczó József az A Helvét hitvallás Palóc földön című munkájában.

A református templom belső tere

Sallay György szolgálati idejében – 1788-tól az 1830-ban bekövetkezett haláláig – két karzatot építettek, ekkor cserélték le az 1695-ben készült öt festett mennyezeti fakazettát, melyre a prédikátor így emlékezett: „A’ Régi mennyezet, mellyet elhányattunk, szolgált 107 esztendeig 1695-dik esztendőben tsináltatott vala az Ekklésia…” 1815-ben a presbitérium új, téglából készült torony megépítéséről döntött, ugyanis félő volt, hogy összeomlik az 1794-ben készült deszkatorony. A munkát 1817 júniusában fejezték be. A roskadozó paplakot is felújították a 19. század első évtizedeiben.

A harangokról

Az 1744-es tűzvészben megrepedt nagyobb harang helyett még Sallay prédikátorsága idejében újat öntettek, majd közadakozásból készült el 1818-ban egy kisebb harang. Az első világháború idején ezt a kis harangot hadi célokra lefoglalták. Helyette 1927-ben készíttettek újat.

Felújítások a 20. században

A 20. század elején nagy felújítások történtek az egyházi épületeken. Az orgona 1907-ben épült közadakozásból, majd az iskolaterem átalakítására is sor került. Az Úr hajlékának megnagyítását 1911-ben végezték el, és a munkálatokban mindenki készséggel segített. Ekkor fedezték fel a kálvinista ősök által befalazott Mária-fülkét, mely arra utalt, hogy az épület valamikor a katolikusoké volt. Az új rész alapozásakor előkerülő 4-5 szekérre való emberi csontvázat a templom mögötti völgyben temették el. Az 1911-es és 1912-es évben húzták fel a templom körüli védfalat, melyhez a téglát a katolikus, de segítőkész Pongrácz gróf adta ajándékba.

A gyülekezet történetéből

Amint azt már említettük, az első világháború hadizsákmányává vált harang helyett 1927-ben öntettek újat. A harang felhúzása alatt a magyar himnuszt énekelte a gyülekezet. Bár a jelen lévő csehszlovák fegyveres erők nem tettek semmit, mégis a két tisztviselőt beidézték kihallgatásra, és már másnap nem Ipolypásztón szolgáltak…

A második világháború utolsó két évében először a német, majd az orosz hadsereg szállásolta be magát a településre. Az istentiszteletek tartásával nem voltak gondok, csak a harangozás volt tilos a frontvonal közelsége miatt. 1944. december 25-én házi úrvacsoraosztás volt, a lelkipásztor több helyen kiosztotta a szent jegyeket, és amint feljegyezte, a háznál lévő német katonák és ha óhajtották, az ott tartózkodó katolikusok is részesültek úrvacsorában.

December 28-án az orosz sereg elérte a falut. Mivel a lelkésznek ekkor már sem lova, sem kocsija nem volt, s ezt elpanaszolta Dunajevszki őrnagynak, az készségesen felajánlotta saját lovas fogatát a lelkésznek, hogy átmehessen a szomszédos gyülekezetekbe. Az első igazi istentiszteletre 1945. január 14-én került sor. Az iskola és a parókia hadikórházzá lett átalakítva: „…iskolai padokat, eszközöket feltüzelték, irattárt kiszórták, szertárt, régiségtárt megsemmisítették” – olvasható a Sallay által megkezdett jegyzőkönyvben. Bár a kegytárgyakat sikerült megmenteni, de az úrvacsora osztására nem került sor, mivel nem volt bor a faluban. A háború befejezése még korántsem jelentette a megpróbáltatások végét.

1945. október 25-én 79 ipolypásztói férfit, 3 nappal később Szűcs Árpád lelkipásztort is elvitték közmunkára. A feljegyzések szerint a vonatparancsnok csendőr engedélyezte, hogy a prágai teherpályaudvaron istentiszteletet tartsanak. 1946. január 5-én hivatalnokok közbenjárására hazatérhetett a lelkész Ipolypásztóra.

Tavasszal exhumálták a templom köré temetett orosz katonákat, és maradványaikat Párkányba szállították. A harcokban elesett német katonák sírjait nem bolygatták. Június második felében az államvezetés leváltotta az egyházi elöljárókat, és helyükre újakat neveztek ki. 1946 novemberében 230 ipolypásztói lakos kapott felszólítást a kitelepítő bizottságtól. 1947 februárjában a lelkipásztor a barsi egyházmegye hivatalos megbízólevelével elindult a Csehországba kitelepített hívei lelkigondozására, de csak három településen látogathatott meg hat családot, ugyanis a további helységek elöljárói nem engedélyezték a magyar nyelvű istentiszteletet.

1948. január elején Szűcs Árpád, a gyülekezet lelkipásztora is megkapta az ún. fehér cédulát, melynek értelmében őt is kitelepítették. Az árván maradt nyájat Keményik József kisölvedi lelkész gondjaira bízták, ám a négy település gyülekezete túl sok volt számára. Az istentiszteletek egyre ritkábban voltak, végül csak úrvacsoraosztás, keresztelő, vasárnapi temetés alkalmával látogatott el Ipolypásztóra. „Szűcs Árpád deportálása idején, valamint a kitelepítése után is Menyhárt János kántor végezte az istentiszteletet egészen 1952. június 1-ig, eltiltásáig. Ő tanította ezideig a konfirmandusokat is, és tartotta a vasárnapi iskolát” – ezzel a bejegyzéssel ér véget a Sallay által 1812-ben megkezdett jegyzőkönyv.

Napjainkban

„Sosem kerestem a szolgálati helyet, mindig kaptam. Itt-ott fölvillant bizonyos időközönként más, nagyobb, kényelmesebb, »gazdagabb« szolgálati hely, legutóbb szülőfalum felől, de mindig maradtam. Ott, ahova tett az Isten. Előbb Nyitrán és a hozzá tartozó kicsi gyülekezetekben, majd Kisölveden és környékén, s végül Ipolypásztón és környékén. Nem sorolom föl az összes gyülekezetet, ahol hosszabb-rövidebb ideig szolgáltam, de azt el tudom mondani, az Isten mindig csodálatos helyekre tett le engem. 2011 őszén Ipolypásztóra” – mondta Ambrus Erika lelkipásztor, akinek az elmúlt 10 év alatt nagyon szívéhez nőtt a kis közösség és annak temploma.

 „Nem akarok én itt statisztikai adatokat fölvonultatni, hány választó, hány gyerek van – ahol még van, vagy hány keresztelő, esküvő, temetés van. Ezek számok csupán. A számok mögött mindig az embert kell látnunk” – mondta Ambrus Erika, amikor a gyülekezet mai helyzetéről kérdeztük.

A tiszteletes asszony Ipolypásztón kívül Garamsalló, Zalaba és Ipolybél barsi településeken szolgál, és megtudtuk tőle, hogy az ide érkező idegen szeme nem lát mást, mint „leépült kicsi falvakat pár száz lakossal a legnagyobban is, sok-sok üres házat, idősödő lakosságot, telente füstölő kéményeket, mert nincs gázfűtés, hatalmas, de majdnem üres templomokat, és egyetlen kisboltot. Sőt, még postát is csak Garamsallón, kocsmát pedig Zalabán lát. Nem lát üzleteket, nem lát orvosi rendelőket, nem lát gyárakat, nem lát modern épületeket, de még iskolákat sem, mert egyik falumban sincs, pedig a feljegyzések szerint 1733-ban Ipolypásztón épült fel a környék első iskolája.”

Ambrus Erika lelkipásztor

Ambrus Erika nagy szeretettel beszélt otthonáról: „Reggel, a kelő nappal iszom meg az első kávém a parókia udvarán, s látom a Börzsöny fölül kiemelkedő napkorongot, hol világít, hol melegít, minden nap más színű napkelti égbolttal, s ebben a reggeli áhítatos csendben átölel az Isten, s megláttatja velem minden nap, újra és újra nemcsak a 4 gyönyörű templomot, hanem a csodát, az embereket, a szolgálatot.”

Az ide érkezők közül többen – akár ismerősök, akár idegenek – már többször megkérdezték a lelkésznőt, hogy nem vágyakozik e máshová. „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De ez a vágy eltörpül amellett a biztos tudat mellett, hogy nekem itt a helyem. Ide tett az Isten, ezt bízta rám. Ezeket az embereket bízta rám. Kevesen vannak? Igen. De vannak! Hitükről, gyülekezetük iránti szeretetükről és az ősök iránti tiszteletükről tettek tanúbizonyságot, amikor a 2008-ban villámcsapás nyomán ledőlt tornyot újraépítették.”

Bár jelen írásunk különösen Ipolypásztó református közösségéről és templomáról szól, a lelkészasszony próbálta megfogalmazni, mi lehet ennek a 4 kicsi magyar református gyülekezetnek a küldetéstudata, hátha ennek mentén jobban menne a munka az alapján, ami jellemző rájuk. „Ipolypásztón a nagy múlt; Garamsallón a klasszikus reformátusság és a szőlő, bor; Zalabán a nyitottság és vendégszeretet; Ipolybélen a szeretetszolgálat. Talán ezekre lehetne, kellene építeni. De valahogy úgy van, ahogy a garamsallói gondnokasszonyom a sok év tapasztalatának bölcsességével megfogalmazta: »Tudjuk mi, tiszteletes asszony, hogy mit kellene tennünk, de csak azt tehetjük, amit lehet.« De azt tenni kell! Nem azzal a sovány kis emberi reménységgel, hogy talán még egy generációig maradunk, hanem Istenbe vetett bizalommal, hogy nem fogyott még el a kegyelme és türelme, s van jövőnk.”

Kálvinista Szemle, Fritz Beke Éva

Fotó: Fritz Beke Éva és Fritz Rudold, fb

események továbbiak →