A Szentlélek elküldését leginkább az Apostolok Cselekedeteiben leírtak alapján képzeljük el, ahol egybegyűlt tanítványokról, erős szél zúgásáról és tüzes lángnyelvekről olvashatunk. Sokaknak ismerős ez a látványos leírás a húsvét utáni 50. napon történtekről, amely kiváltképpen a Szentlélek dinamikájáról, hatalmáról tanúskodik. Néhányan azonban visszafogottabban gondolkodnak erről. Az egész esemény kifürkészhetetlen s egyben elképzelhetetlen a számukra abban az értelemben, hogy ez lenne személyes hitük alapja, s a későbbiekben egyházi elhívásuk előfeltétele. 

János evangéliuma teljesen más képet mutat arról, hogy miként vették a tanítványok a Szentlelket. Az egy, legfeljebb két versből álló leírás nem magyaráz meg mindent, de rámutat a lényegre, anélkül az elvárás nélkül, hogy ehhez viszonyítsuk saját lelki tapasztalatainkat. A Szentlélek ilyen formájú elfogadása még jobban látható az ígéretek beteljesülésén, mert a legfőbb személyhez, a feltámadott Krisztushoz kapcsolódik. Valójában a pünkösdi események ebből a szempontból mintha a húsvéti történések befejezését képeznék.

A feltámadott Krisztus az egybegyűlt tanítványokhoz érkezik, akiket a nagypénteki események után a félelem és a bizonytalanság kapcsol össze. Átlépi a világ elől való bezártság korlátját, és „Békesség nektek!” köszöntéssel áll középre, hogy a tanítványok érdeklődésének és várakozásának súlypontját áthelyezze önmagára és arra a műre, amelyet őbenne dicsőített meg a mennyei Atya. S mintegy igazolásul megmutatja kezeit és az oldalát, hogy ez nem illúzió csupán, hanem valóságos találkozás. Ugyanebben a pillanatban két ígéret is beteljesül: a szomorúságuk örömmé változik (Jn 16,20), és lehelet által (amint az első teremtéskor a föld porából lett az „élő lelkű” ember) befogadják az új élet Lelkét, a Pártfogó Lelket, azt a Lelket, aki elvezeti a tanítványokat a teljes igazságra (Jn 16,13), de aki azért is jött, hogy leleplezze a világ előtt mi a bűn, mi az igazság, mi az ítélet (Jn 16,8). Csak Istennek eme Szentlelke által állhatnak szolgálatba, kinek megbízása meghaladja nemcsak a hallgatókat, de magukat az igehirdetőket is: hirdetni a bűnök bocsánatát, de a bűnök megmaradását is.

Nem egy apostoli hivatalt fogadnak el ilyen módon. Ez arra az egyetemes egyházra vonatkozó tisztség, melyben napjainkban mi is vagyunk. E küldetéshez hűen megerősítjük, igazoljuk, hogy a Vígaszadó Lélek eljön közénk is vagy akárhová a világba, és cselekszik hatalmával. Végezetül mibennünk és közöttünk is él az, aki legyőzte a bűn és a halál hatalmát. Ő ránk bízta a békéltetés szolgálatát, az ő békessége a legláthatóbb jele az új teremtmény új életének. 

Ján Semjan, szlovák egyetemes lelkészi főjegyző

Kálvinista Szemle 5/2021