Gyászoló Család! Végtisztességet tévő Gyülekezet! Kedves Testvéreim!

Szeretett barátunk és szolgatársunk ravatala mellett Isten igéjére szeretném irányítani figyelmünket, amint az megírva található az 1. Korinthusi levél 4. részének első versében: Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárjait.

Egy végtelenül szomorú felkért szolgálatnak kell eleget tennem, amikor is a volt teológustársak nevében kell elbúcsúznom Tóth Árpádtól, a baráttól, a volt teológiai osztálytársunktól és későbbi szolgatársunktól.

Ebben a helyzetben, amelyben vagyunk – egyszerűen nem lehet megfelelő a búcsúzás. Valójában talán úgy vagyunk mindannyian a szerdától máig lezajló történésekkel mintha szinte nem is tudatosodott volna bennünk annak tényleges valósága, annyira hihetetlennek, ám mégis annyira fájónak hat.  Mit lehet ilyen helyzetben egyáltalán mondani, amikor az emberi beszéd ezekben a nehéz napokban, órákban, percekben jószerivel csak elmegy az ember füle és gondolatai mellett, mert a gondolatokat a szavak helyett a csendes kérdések töltik ki. Azok a csendes, ám fájdalmas kérdések, amelyek ott visszhangzanak elsődlegesen bizonyára szerettei gondolataiban, de a miénkben is, akik csak ocsúdunk szerda óta, viszont ténylegesen még fel nem ocsúdtunk a döbbenettől, amely arra próbál meg választ találni: Ki? Hogyan? Mikor? – és ami talán a leginkább rezonál e haláleset kapcsán mindenkiben: a miért?

Hosszasan gondolkodtam azon, milyen jellegű eseményeket, történéseket, közös élményeket próbáljak meg felidézni, amivel alátámasztható lenne sokunk Árpival való kapcsolata. Gondolkodásomat nagyban segítették azok a szeretetteljes személyes meg- és visszaemlékezések, amelyek az elmúlt napokban már napvilágot láttak a világhálón, vagy amelyek az elmúlt napok róla szóló beszélgetésekben elhangzottak. Segítették abban, hogy e búcsúzásban, az ő e világból való elbúcsúztatásának alkalmával az általa oly nagyon szeretett templomban, elsősorban ne rá tekintsek, ne feltétlen az ő személyére /mert ezt ő sem így akarná/, a vele kapcsolatos emlékeinkre, hanem arra, akié ő is volt, s akié mindannyian vagyunk: az élet és a halál Urára:  Istenre, s az ő fiára, a Megváltó Jézus Krisztusra, akinek szava mindenkoron – de a mai napon különösen – az egyik legszebb bíztatás: Én vagyok a feltámadás és az élet!

A tegnapi, bibliaolvasó vezérfonalunk szerinti újszövetségi napi igerész Isten titkainak sáfárairól beszélt. Ez az egy mondat ébresztett bennem olyan gondolatokat, amelyek kapcsán rögtön ő jutott eszembe s az az elv, amit ő mindig is képviselni tudott, s amelyet talán én magam is tőle tanulhattam meg.

Először is eszembe jutott az ige kapcsán, hogy ez a napi ige. A napi ige, amit ilyen szakaszosan is lehet olvasni, úgy, ahogyan azt teológus éveink alatt tőle láttam leginkább.

Nemcsak osztálytársak és barátok voltunk, de két évig szobatársa is voltam a kollégiumban. Nem nagyon tudok olyan napról, amit ő ne a Biblia olvasásával kezdett volna el és zárt volna le. Számára ez volt az alap.

S azt sem hinném, hogy lett volna olyan valaki a teológustársak s majdan a későbbi szolgatársak közül, aki ne szerette és valamilyen szinten ne tisztelte volna őt. A szelídségéért, azokért az elhordozott terheiért, amelyekkel fiatal korban kellett megküzdenie, az alázatáért, a hitének tényleges és látható mivoltáért, a hamiskás, bajusz alatti mosolyaiért, a mások számára furcsának és különösnek vélt állatok és növények utáni rajongásaiért, a néha lehetetlennek hitt, de megvalósított ötleteiért, a külön bejáratú humoráért, a kérdezve-felelő első kérdéseiért. Számtalan dolog volt, amiért ő lehetett a Tóth Árpi. Olyan volt ő talán sok esetben, mint Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című regényének Nemecsek Ernője. Egyszerű, szerény, néha talán alig látható ember, de amikor kell, akkor a Grundért /az Egyházért/ mindent megtesz.

Sokat beszélgettünk vele. Jól tudom, hogy nekem két évig helyzeti előnyöm volt talán másokkal szemben is a közös szoba végett, de azt is tudom, hogy nem csak a velem lefolytatott, hanem sok-sok más lelkigondozói beszélgetésnek volt türelmes és készséges hallgatója, s amennyire tudott, tanácsolója és segítője is. Tudom azt is, hogy ez nem csak a teológiai évek alatt volt így, hanem utána is. Ezt bizonyítja és támasztja alá a mentálhigiénés képzés elvégzése is, amellyel ily módon még inkább szakembere kívánt lenni e ritka tálentumának, a beleérző hallgatás és szelíd tanácsolás eszközeivel.

Ám volt benne egyfajta aggódás is, amelyekről akkoriban sokat beszélgettünk. Nem elsősorban önmagáért, sokkalta inkább a helyzetekért, amelyek ebben a földi egyházban vagy megvalósultak /és talán nem kellettek volna/, vagy nem valósultak meg /holott felette nagy szükség lett volna rájuk/.

Egy időben sokat beszélgettünk arról is, milyennek látnak bennünket teológusokként vagy lelkészekként. Egy ilyen beszélgetésünk jutott eszembe vele kapcsolatosan, s azon ige kapcsán, amelyet Pál apostoltól idéztem. Arról beszélgettünk, hogy bennünket /az akkor még csak teológusokat, de reménylett lelkészeket/ mindig sokkal jobban szem előtt tartanak, mint másokat. Mi ezt akkor, huszonéves fejjel nehezen akartuk elfogadni és nehezen akartuk neki is elhinni. Jó időbe telt, míg megértettem magam is miért mondta, hogy: én értetek is mindig imádkozom. Rá kellett jönnöm/jönnünk, hogy e kijelentésnek nem hitbeli gőg és felsőbbrendűség, hanem tényleges szeretet az indíttatója.

Ez a tény is csak alátámasztása annak, hogy igenis vannak olyan élethelyzetek ebben a földi létben, amikor fontos, hogy az emberek elfogadják a teológus vagy a lelkész személyét. Ez az elfogadás azonban csak akkor lesz hiteles és igaz, ha azt látják majd bennünk, amiről Pál apostol is beszél, s amire Tóth Árpád barátunk, egykori diák és szolgatársunk egész élete is hitelesen beszélt: a Krisztus szolgáját és Isten titkainak sáfárát.

Bizonyára ebben a Krisztust hirdető szolgálatban voltak még tervei, elképzelései és álmai, amelyekkel előbbre vihette volna a mindennél jobban szeretett Krisztusa és az ő egyháza ügyét, népének és nemzetének ügyét – de ezek már olyan jellegű tervek maradnak, amelyek megvalósítása talán másra vár majd. Felőle az Isten másként rendelkezett. S bár nehéz ezt a döntést elfogadni, de tudnunk és hinnünk kell a Római levélből vett igei alapozást: „Mert, ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” /Róma 14,8/

Tudjuk, hogy halála még sokáig fájni fog, és az ő földi életből való eltávozása mindnyájunknak: népünknek, nemzetünknek és egyházunknak, de legfőképpen családjának nagyon fog hiányozni. Adja az Úr, hogy ezt a hiányt mindnyájan, legfőképpen pedig családja el tudjuk viselni. Őt pedig az Úr fogadja be Ő örök nyugalmába!      

Legyen áldott köztünk az ő emlékezete.

Ámen.