Úgy az Ó- mint az Újszövetségben több kijelentés található Isten sokféleségére vonatkozóan. Pálnál olyan megfogalmazásokat találunk, melyekben Isten két személyével találkozhatunk egyszerre, ilyen a következő: „mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, és mi is érte vagyunk, és egy Urunk, Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, és mi is őáltala.” (1Kor 8,6) Itt az Atya és a Fiú vannak egymás mellé állítva. Az Atya minden létezés forrása, a Fiú pedig a közbenjáró – ámde anélkül, hogy a Szentlélek személye és feladata tagadva lenne. Mindenesetre azonban az Atya és a Fiú minden dolog előtt áll. Minden a Fiú által teremtetett, ezért Ő ugyanolyan Isten, mint az Atya.

Isten azonban nem csupán két személyben, hanem háromban jelentette ki magát. Már a teremtés összefüggésében is szó van Isten Lelkéről. Láthatjuk majd a három személyűségét a hármas tagolású formákban, ahogyan ezt kihallhattuk mai alapigénkből is, vagy ahogyan ezt megtaláljuk a keresztség szereztetésében is: „Menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” (Mt 28,19) Ezzel van kinyilvánítva, hogy a Szentlélek is Isten. Rögzíthetjük tehát, hogy Isten három személyben egy Isten. Ezzel a háttérrel érthető meg mai alapigénk. Pál a korinthusbelieknek írt második levele végén üdvözletként küldi ezeket a szavakat. Hármas tagolásban tolmácsolja ezt az üdvözletet, mely megfelel Isten három személyének. Mindegyik isteni személyt egy bizonyos ajándékkal köti össze: kegyelem, szeretet és közösség. Ezekkel fogunk a következőekben hármas hozzárendelésükben foglalkozni.

Kegyelem Jézus Krisztusban

Az a tény, hogy Pál első helyen nem az Atyaisten szeretetét nevezi meg, hanem Jézus Krisztus kegyelmét, azt mutatja, hogy nem dogmatikusan gondolkodik –  először az Atya, utána a Fiú, utána a Szentlélek –, hanem elsőként azt említi, ami olvasói számára a legfontosabb: Isten kegyelme Jézus Krisztusban. Titusznak ezt írja Pál: „Mert Isten üdvözítő kegyelme megjelent minden embernek” (Tit 2,11). Emellett a kegyelem kijelentését Jézus Krisztus személyében és művében látja. Isten kegyelme az Ő kedvessége, kedves viselkedése a bűnössel szemben. Ez nem csupán egy elképzelt valami, hanem megragadható alakja van – egy névvel, egy arccal és egy cselekedetben rejlik: Jézus Krisztus megváltó művében.

Isten kegyelmének jogi alapja Jézus megbékéltetési művében rejlik. Isten nem úgy kegyelmes, hogy szimpatizál a bűnössel és ezért megbocsátja a bűneit – ahogyan ezt mi emberek tennénk, és sokszor tesszük. Ha így lenne, akkor kételkedhetnénk igazságosságában. Ekkor kegyelme nem lenne más, mint az emberi bűn előtti kapituláció. Akkor minden emberi gonoszság és bűn büntetlen maradna. De ha Ő minden vétket, melyet az emberek elkövetnek, Fiának számítja be, a világ bűnének büntetését Jézusra rótta ki és Őt ezért szenvedni és meghalni hagyta, ebből válik nyilvánvalóvá, hogy kegyelme nem hagyja jóvá az emberi vétkeket és bűnöket.

Isten kegyelme csak Jézusnál lelhető meg – és csak nála. Aki a kegyelemben reménykedik, de Jézusban nem hisz, az nem talál kegyelemre. Aki olyanokat hirdet, hogy Isten kegyelmes lenne Jézus bűnökért elszenvedett helyettes halála nélkül is, vagy hogy Istennek nincs szüksége áldozatra kegyelmességéhez, az ezzel Jézus megváltó művét tekinti fölöslegesnek és Istent a bűn egy szolgájává alacsonyítja – ennek prédikálása pedig a lelkek gyilkosságának tekinthető.

A bűnbánat és a bűnből való megtérés nem olyan feltételek, melyeket az embernek teljesítenie kell, hogy Isten kegyelmében részesüljön, hanem annak formája, testet öltése ez, mikor Isten cselekvésével találkozik az ember. Igen, Isten az, aki az ember értelmét megváltoztatja és új szívet, új gondolkodást és érzést ad, amely áttéríti a bűnös gondolatokat és akaratot, valamint igaz hitet teremt. Érzékelhetjük azonban, hogy Isten kegyelme meg nem érdemelt. A kegyelmet Krisztusban szabadon kapjuk. Ezt a kegyelmet kívánja Pál az olvasóinak – a maiaknak is.

Isten szeretete

A Krisztusban való kegyelem mögött Isten szeretete áll. Az Ő irgalmassága látja ugyan a tévelygő, elveszett embereket, de megrendíti Őt, hogy az emberek hogyan tesznek gonoszságot és hogyan cselekednek szent akarata ellen. Mindenki cselekedetei bűnösek, így előtte vétkesek lesznek, ezért kivétel nélkül mindegyiküket meg kellene büntetnie. De Isten szeretetében talált egy utat, hogy ezt az elveszett embert megmentse: éppen Jézusnak, az Ő Fiának, elküldésében. Jézus elküldésének indítéka tehát Isten szeretete, ahogyan ezt János evangélista is megerősíti: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) A keresztre feszített Jézus Krisztusban ismerhető fel a legnagyobb bizonyossággal Isten szeretete.

Sok bibliai kijelentést alapul véve nehéznek tűnik Isten minden ember felé irányuló szeretetéről beszélni. Pál apostol Rómabeliekhez írott levele terjedelmes fejezetében a kiválasztásról a prófétát idézi, mi szerint: „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Róm 9,13). Pál azért idézi ezt, hogy Isten szuverenitását hangsúlyozza. Ennek következtében tisztázódik, hogy nem az embereken múlik, hogy valaki meg lesz mentve vagy sem. Ezeknek a kijelentéseknek a fényében Isten önkényesnek, kiszámíthatatlannak és hidegnek tűnhet. Valójában Isten egy olyan jellemvonásával találkozhatunk itt, amelyet nem tudunk megmagyarázni. Luther Márton ebben az összefüggésben arra a tényre utal, hogy Istennek van egy olyan rejtett oldala, amely számunkra nem belátható. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezeket a kijelentéseket, mintha ezek nem lennének érvényesek. Luther azonban hangsúlyozza, hogy nekünk Istent nem azért kell félnünk és imádnunk, hogy aztán spekulatív kíváncsiságunkban feltehessük a kérdést, hogy mi a kiválasztottak közé tartozunk-e, vagy sem. Sokkal inkább ott kell Istent keresnünk, ahol Ő nyilvánvalóvá lett, mégpedig az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, akiről az Írás egyértelműen kijelenti: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (János 1,29). Elhinni tehát, hogy Ő a mi bűneinket is elhordozta és általa mi is Istennel megbékéltünk.

Ez nem azt jelenti, hogy Istennel szemben számítóan viselkedhetünk. Nem mondhatjuk például, hogy Isten úgyis szeret, tehát azt teszek, amit csak akarok. Ugyanolyan kevéssé vethetjük fel a kérdést, hogy mit használ nekem Isten szeretete, ha én nem vagyok kiválasztott? Isten azt akarja, hogy Jézushoz járuljunk és benne az Ő szeretetét ismerjük fel. Az ember iránti szeretetét láthatóvá tette, ebben kaphatja meg az ember az igaz hitet. Ő munkálja az akaratot és azt is, hogy ez teljesüljön. Ezt a Szentlélek által teszi. Ha valaki Jézus nevében szólítja meg Istent, az is a Szentlélek munkája, Péter pünkösdi prédikációjában ez így hangzik: „De mindaz, aki az Úr nevét segítségül hívja, üdvözül.” (ApCsel 2,21)

Ha a háromszemélyű egy Isten a szabadítását, a megtérést az embernek megadja, ezt a Szentlélek által teszi. Az eredmény tehát, hogy a megtérő ember az Istennel való közösségbe felvétetik. János azt írja levelében: „a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal” (1Jn 1,3). Nyilvánvaló tehát, hogy az az ember, aki Isten szeretetével találkozik és Jézusért kegyelemben részesül, az az Istennel való közösségben élhet. Ez egy hatalmas kiváltság az ember számára.

Az Istennel való közösség nem azt jelenti, hogy a keresztyén csak Isten közelségének erős érzését kapná, vagy belső egységüknek tudatára ébredne. Ez már a misztika útja lenne. Isten sokkal inkább a Szentlélek által közeledik, általa tud hozzánk szólni. Igen, a Szentlélek is Isten, aki egyértelmű szavakban tud velünk kommunikálni, ahogyan ezt tette a prófétákon és apostolokon keresztül, és teszi ma is a Szentírás Igéi által. Rögtön hozzá kell azonban tennünk: ez a Jézusról szóló Ige, a megtörtént megbékéltetés. A Szentlélek Istennel közösséget teremt, amelyben Krisztus igaz megismerését és a benne való hitet adja. A Szentlélek biztosítja a keresztyéneket az Ige és a sákramentumok által a bűnök bocsánatáról, Ő adja a jó lelkiismeretet és vezeti a keresztyéneket abba a szabadságba, hogy Istent „szerető Atyánk”-ként tudják megszólítani. Ő kötelezi el a keresztyéneket, hogy szívesen éljenek Isten előtt és az Ő akaratát keressék cselekedeteikben. Látjuk tehát: a Szentlélek közössége az Istennel való közösség; a Szentlélek által Isten van az emberekkel, általa lakik Krisztus a keresztyének szívében, hiszen Ő Jézus Lelke.

Ha több ember térne meg a Szentlélek által és lenne a Krisztusban való hitre vezetve, akkor a Szentlélek közösségét egymás közt is éreznék. Ez nem azt jelenti, hogy egymás különösen szimpatikusnak találnák, vagy nagyon jól kijönnének egymással, hanem meglátnák egymásban a testvért Krisztusban. A keresztyének egymás közti közössége a földön csak akkor működik, ha ők valóban a Szentlélek közösségében vannak, az Istennel való közösségben, amelyet Isten Krisztusban alkotott meg.

Végezetül

Látjuk, mit tett a Szentháromság egy Isten és szeretne tenni ma is. Csak a háromszemélyű egy Isten tudta Fiát elküldeni, Aki bennünket az örök kárhozattól meg tud menteni. Csak a háromszemélyű egy Isten tud egy olyan közösséget alkotni, amelyben az egység és a sokféleség békességben egyesül. Végezetül hadd hangozzanak el – és kívánjuk, hogy köztünk is valóra váljanak – Pál azon szavai, melyekben hármas beosztású elköszönő üdvözletét a korintusbelieknek tolmácsolja: „örüljetek, épüljetek, buzdítsátok egymást, jussatok egy értelemre, éljetek békességben, és a szeretet és békesség Istene lesz veletek.” (2Kor 13,11) Jót teszünk azzal, ha ilyen alázatosságban élünk Isten előtt. Ámen.

Bernhard Kaiser

Elhangzott 2019. június 30-án, Dunaszerdahelyen.

Fordította: Takács Klaudia