Hitkérdésekben tántoríthatatlan volt - Száz évvel ezelőtt született Kún István lelkipásztor

2020. január 17., péntek

Hálaadó istentiszteletet tartottak a presbitérium kezdeményezésére 2019. december 22-én a kistárkányi református templomban az 1941 – 1994 között a gyülekezetben szolgáló néhai Kún István esperes-lelkipásztorra való emlékezésül születésének századik évfordulója alkalmából. A helyieken kívül az ág- és tiszacsernyői, valamint a nagytárkányi hívek, illetve az ezekből a gyülekezetekből származó lelkipásztorok is tiszteletüket tették, de eljöttek a volt lelkipásztor hozzátartozói is.

„Emlékezzetek meg a ti előjáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket” - a Zsidókhoz írt levél igéi alapján szólt a megjelentekhez Fazekas László püspök, aki egykori lelkészére úgy gondol vissza, mint gyermek- és ifjú kora hitre nevelő tanítójára. Beszédében elmondta, hogy már nagyon korai gyermeksége idejéből éltek benne emlékek róla, de nagyon nehéz volt számára kiragadni az emlékek sokaságából a legemlékezetesebbeket. "Számomra maga az élet volt az, amit Kistárkány, a Tisza-part, a templom, az imaház, a lelkészcsalád jelentett. Teljesen elevenen élnek bennem a képek, a hangok, a beszéd, a hangulat, a nyarak meleg estéi, a mindig nyitott ajtó, amelyen be lehetett lépni, s ahol mindig kedves volt a fogadtatás. Akkor sok minden úgy tűnt, mintha játék lenne, bár próbáltam felfogni, és megérteni a dolgok komolyságát. Ez a játékos tanulás a kedvemre volt, főként akkor, amikor kinőttem a gyermekkorból, s átléptem a serdülő korba, majd a mindenre elszánt ifjúi korba, amelyben mindenki meg akarja váltani a világot” – mondta a püspök, majd visszaemlékezett arra, hogy vasárnaponként az ebéd után nagyon várta a fekete autó megjelenését, amelynek ablakából az akkor már esperesként is szolgáló lelkipásztor így hívogatta: Na, gyere! „Én lettem a kis mendikáns, aki esőben, hóban, télen, nyáron mentem vele és a kántorként szolgáló édesapámmal a kiscsernyői leányegyházba”.

Kún István esperes, lelkipásztor

A püspök elárulta azt is, hogy a lelkészi pályája kezdetén sokat profitált abból, ahogyan észrevétlenül sajátíttatta el vele a lelkészi teendőket. „Nekem eszembe sem volt, hogy tanított. Egy-egy boríték felbontása, a levél elolvasása, értelmezése, s aztán a kérdés: „Na, erre mit válaszoljunk?” „Ezt hogyan intézzük?” A püspök megemlítette azt is, hogy amikor elkezdte a teológiai tanulmányait, az esztendők folyamán egyre jobban érezte a tanultaknak, és a szóban elmondottaknak a súlyát és jelentőségét. Kikerülve a szolgálatba pedig nem győzött hálát adni Istennek, hogy hallgathatta, beszélgethetett lelkipásztorával és meríthetett mindabból, ami élete meghatározó idejében ismeretként ülepedett le benne. „Ez is része lett annak a drága kincsnek, amit mennyei Urunk rám bízott, hogy azzal egyéneket, gyülekezetet és egyházunkat szolgálhassam. Esperes Úr születésének 100. évfordulóján imádságban adok hálát az ő földön töltött idejéért és szolgálatáért. Istené legyen ezért a dicsőség!”  – mondta visszaemlékezése végén Fazekas László püspök.A Kisgéresben szolgáló Blanárné Pituk Gabriella lelkipásztor erős, „vasemberként” jellemezte  lelkipásztorát, aki hatással volt másokra, másokat is élezett, s hiszi, hogy őt is. Elsősorban igemagyarázatával, ami mindig tiszta, érthető, megszólító volt. Kedvence a bűnbánati esték voltak, amelyek mindig megdolgoztatták a lelkét. „A szombati hittanórákon, ahova önkéntesen jártunk (hisz ez még bőven rendszerváltás előtt volt), úgy tanította a rózsaszín, fényes Református hitünk és életünk című könyvből Káin és Ábel történetét, hogy eljutott a szívemig: ez a titok nyitja. Isten Igéje az a kincs, amit az emberek ősidők óta keresnek” – mondta a lelkipásztor, akiben még mindig él egykori lelkipásztora határozottsága a káté órákon.

Kún István esperes Mikó Jenő püspökkel

„Látszott rajta, hogy néha elfárasztjuk, de mindig tudta, hogy mikor kell szigorúnak lennie. Engedett bolondozni, de amikor hitkérdésekről volt szó, akkor tántoríthatatlan volt. Megtanultam, hogy van, amivel soha nem viccelünk, amit nem veszünk lazán és félvállról, ami véresen komoly, mint a nagypénteki kereszt” – idézte fel a múltat a lelkipásztor, aki hiszi, hogy nem tudatosan ugyan, de formálta az életét azzal, is, ahogy látta miként munkálkodik együtt Fazekas Laci bácsival, a kántorral. „Ők ketten olyanok voltak a szememben, mint Pál és Timóteus. Társak az Igeszolgálatban. Példák voltak arra, hogy kellenek a munkatársak, mert úgy hatékonyabb a szolgálat! Két vaspenge kölcsönösen jó hatással van egymásra, egymást élesítik” – fogalmazott a Kisgéresben szolgáló lelkipásztor, akinek az egyik legemlékezetesebb istentiszteletek egyike az volt, amikor belülről festették a templomot, ezért az istentisztelet kint tartották ragyogó napsütésben, virágillattal. „Előtte megmutatta esperes úr, hogyan folynak a munkálatok. Ragyogóan boldog volt ő maga is. Egyértelmű volt számomra, hogy milyen sokat jelent neki az, hogy egy tiszta, felújított templomot hagy örökül a tárkányiaknak” – mondta Blanárné Pituk Gabriella lelkipásztor.A szintén kistárkányi Szopó Ferencnek, aki Szentesben szolgál lelkipásztorként Kún István volt az, akinek életes példája meghatározó volt a számára. Krisztus egyházának szeretete, a templom áhítata, valahol tudat alatt ott vésődött lelkébe, amikor szó szerint a térdein ülve, íróasztala mellett figyelt, hallgatta őt a kistárkányi parókia irodájában, ahová gondnok nagyapjával kíváncsi gyerekként gyakran ellátogatott. „Otthon voltunk nála, és hiszem, ő is otthonosan jött hozzánk akár személyes ügyben, akár egyházi hivatalból fakadóan. Amikor a narancssárga Škoda személygépkocsijával megállt a kapunk előtt, bármilyen teendőm is volt, a kapu felé vettem utamat, mert tudtam ki jött, s valami meglepetés is mindig előkerült. Szeretett, s én gyermekként is tiszteltem. Nem tudom, a kegyelem Istene talán már akkor a jövőre készített engem, alig néhány éves gyerekként, amikor gondnok nagyapámmal a templomba kísértük az esperes urat – igen, mert ott is ott akartam lenni-, s látva templom felé menő alakját, válláról aláhulló palástját, csak annyit mondtam nagyapámnak: „Nagyapa, egyszer nekem is lesz ilyen palástom!” Elmondta, hogy egykori lelkipásztorának az egyik nagy titka volt érthetően szólni az evangéliumot, és hitelesen megélni. „Lelkipásztor és esperes volt, de mindenekelőtt ember. Lehajolni tudó, másokra odafigyelő ember. A róla szóló beszámolókból, írásban fennmaradt igehirdetéseiből ez derül ki számomra” – fogalmazott visszaemlékezésében Szopó Ferenc lelkipásztor.

A családtagok részéről Sörösiné Kún Ágnes köszönte meg az édesapjukra való megemlékezést. Elmondta, csak elfogultan tudnának édesapjukról szólni, hisz életünk minden percét bearanyozta szeretetével hozzátéve, hogy mindig fontosnak tartotta a gyülekezetekhez való ragaszkodását, amit a gyülekezetben töltött 53 éves szolgálata bizonyít. "Számunkra ez a gyülekezet több annál, hogy itt nőttünk fel, itt éltük életünk meghatározó éveit. Szeretünk haza jönni és az itteni emberekkel találkozni és beszélgetni”.Az emlékezők sorát az utódja, Tarr Ferdinánd helyi lelkipásztor zárta, aki emlékeztetett arra, hogy Kún István karácsonykor született, a háború utáni első évben, 1919-ben, amelyet a keresztyének, reformátusok és magyarok számára  terhes és szenvedéssel teli időszak követett. „Véget ért egy világháború, a hatalmak elkezdtek osztozkodni, a nyertesek örültek, a vesztesek megfosztattak alapvető jogaiktól. Egy ilyen világba születni, majd felnőni, átélni még egy háborút, majd végigvezetni az egyházat egy istentelen idegenuralmi korszakon. Ez adatott a helyi lelkipásztornak. Mindez semmivé vált volna Isten igéje nélkül, ami már Ézsaiás idejében megígérte a Szabadító eljövetelét. Benne, Jézus Krisztusban ünnepeljük ma a születés, a megmaradás és a hűség csodáját, benne éljük meg a növekedés boldogságát is! Nézzünk úgy Kún István életére, mint akiben az Úr példát hagyott ránk” – mondta beszéde végén Tarr Ferdinánd.

A hálaadó istentisztelet szeretetvendégséggel ért véget.

Iski Ibolya

Fotó: gyülekezeti archívum

események továbbiak →