Április 14-én egy megható alkalomra került sor a faluban. Az I. és II. világháború hőseinek állított emlékmű újult meg a Bethlen Gábor Alaphoz benyújtott pályázaton nyert összegből, s ennek az avatására-szentelésére hívta össze Skladan Irén polgármester a falu lakosait.

Polgármesterasszony szavai után az érsekvadkerti Gitáros zenekar és az ipolyszalkai Vox Iuvenilis tagjai verset mondtak és katonadalokat énekeltek, hegedű, gitár, citera és dobkísérettel. A két világégésről és annak ipolybéli vonatkozásáról Dr. Koczó József, vámosmikolai helytörténész tartott előadást.

„Öröm ismét itt lenni, még akkor is, ha az alkalom nem éppen felemelő, inkább múltba nézésre, elgondolkodtatásra késztető. Maga a kapcsolat Bél és Mikola között meghaladja a hét évszázadot, hiszen lakóhelyem neve először villa Mikula alakban 1300-ban Bél határjárásában tűnik fel. Az itt élők az elmúlt bő hét évszázadban együtt szenvedték el török-tatár pusztítását, felszabadító osztrák-német és más ajkú seregek fosztogatását, színterei voltak kurucok és labancok összecsapásának, vallás- és szabadságharcok, nemzeti mozgalmak küzdelmeinek. A legnagyobb csapást mégis a történelmi közelmúlt, a két nagy világégés és annak következményei mérték ránk.

Úgy gondolom, hogy a világháborúk előzményeiről, okairól, lefolyásáról, nagy vérveszteséget követelő csatáiról, a bevetett pusztító fegyverekről hallottunk, olvastunk, tanultunk. Következményeit sem kívánom részletezni – ahol indokolt lesz, majd bővebben kifejtem – ugyanakkor bennünket, magyarokat sújtó, napjainkig sem kihevert büntetését nem lehet szó nélkül hagyni. Könyörtelenül alkalmazták velünk szemben az ősi római elvet: Jaj a legyőzötteknek!

"Hol vannak a katonák,

Kik harcoltak sok éven át.

Hol vannak a katonák?

Elmúltak régen.

Hol vannak a katonák?

Sírjuk felett száz virág.

Mondjátok mért van így,

Mondjátok mért van így?

Hova tűnt sok sírkereszt,

Még a szél is sírni kezd.

Hova tűnt sok sírkereszt?

Elkorhadt régen.

Hova tűnt sok sírkereszt,

Szívünk meg nem érti ezt.

Mondjátok mért van így,

Mondjátok mért van így?"

Száz évvel ezelőtt, a nagy háború ötödik évében a magyar katonák még a fronton harcoltak, vagy sebesülten feküdtek, esetleg hadifogságban sínylődtek, de szaporodtak a sírkeresztek és a jelöletlen sírok is. A tábori levelezőlap érkezése táplálta a reményt a szülőkben, hogy fiuk, a feleségekben, hogy férjük, a gyermekekben, hogy édesapjuk egészségben van, él. Elmaradásuk az itthon lévők riadalmát, hiányuk haláleset, súlyos sebesülés gyanúját keltette; növelte a család aggodalmát. Ugyanakkor a remény még élhetett addig, amíg hivatalos értesítés a csapattesttől, katonai parancsnokságtól vagy a belügyminisztériumból nem érkezett. A harctéren eltűnteket a Cs. és kir. Hadkiegészítő kerületi parancsnokság Esztergomból a községi jegyzőknek megküldött puhatolózási lapok segítségével igyekezett felderíteni. A harcokban, kórházban vagy hadifogságban bekövetkezett halál anyakönyvezésére rendszerint hónapokkal, nem ritkán évekkel később került sor.

Az Ipoly völgyéből behívott katonák az orosz–galíciai, a szerb vagy az olasz, esetleg a román fronton harcoltak. A harctéren elesettek ritkán egyéni, zömmel közös sírba kerültek. Az 1910-ben 509 lakost számlált Ipolybél első világháborús 21 katona halottja többségére is ez a sors várt. Hazai föld csak azoknak jutott, akik sebesülésük folytán hátországi kórházi kezelésre szorultak, és itthon érte őket a halál, vagy a fronton szerzett sérüléseik a harcok elülte után okozták halálukat.

A visszakerülés éveiben Bélen tervbe vett hősi emlékmű felállítása a helyszín körül kialakult eltérő vélemények miatt meghiúsult.

Az I. világháború harci eseményei elkerülték tájunkat, míg a második nagy világégés már nemcsak a fronton harcoló katonák életét veszélyeztette, követelte. 1944 nyarától rendszeressé váltak az Ipoly mentén a repülős támadások, az éjszakai bombázások, Pásztó, Bél és Szakállas között a vasútvonal fölött a vonatokat kísérő, mozdonyokra, katonákra és vasutasokra vadászó gépekről leadott sorozatlövések. Így az emlékezet és Szűcs Árpád pásztói-béli református lelkész „történelmi visszapillantása” 1950-ből megőrizte, hogy az aknázás Bélen halálos polgári áldozatokat is követelt: egy lövedék telibe talált egy óvóhelyet és heten meghaltak!

Az 1994-ben az I. és II. világháború áldozatainak emlékére állított emlékművön 1940–1945 között elesett 13 ipolybéli neve olvasható. 1941-ben a népszámláláskor 552 lakost írtak össze. Vámosmikola is abban az időben, 1993-ban állított közös emlékművet a két világháborúban elesett, eltűnt, hadifogságba került katonáknak. Hadd idézzem az emlékezés megható és számomra felejthetetlen képét: a felavatott emlékműnél Zsolnai Ernő Ipolyság és Seres Róbert Ipolybél polgármestere helyezi el koszorúját.

Jól tudjuk, hogy a fegyverzaj elültével a csehszlovák államhoz visszakerült magyarság megpróbáltatásai nem értek véget: állampolgárságuktól megfosztva, az iskolákban a magyar nyelv tanításától, tanulásától eltiltva „magyar-verések”, a nyelvhasználat miatt inzultálások, majd „gettóba-zárás”, utóbb szülőföldjük, lakóhelyük kényszerű elhagyása várt rájuk.

A zselízi gyűjtőfogházba Bélről 8 fő került, Csehországba 15 katolikus és 6 református családot deportáltak. Majd következett az évtizedeken át csak „lakosságcsere egyezményként” emlegetett kitelepítés Magyarországra. 9 család 27 tagja, 14 református, 12 katolikus és egy evangélikus kényszerült a távoli, Tolna megyei Murgán (2 fő) vagy a Fejér megyei Bakonycsernyén (6 fő), illetve a közeli Nagybörzsönyben (19 fő) boldogulni.

75–100 esztendő alatt fakultak a sírfeliratok, kopott az emberi emlékezet. Adja a Mindenható, hogy Ipolybél katonahőseinek és polgári áldozatainak nyughelye – essék az szülőföldjükre vagy idegenbe – legyen háborítatlan, sírkeresztjeiket, emlékművüket óvják gondos kezek és az emlékezet!”

Dr. Koczó József előadása után újabb zenei betét következett, majd a 170 évvel ezelőtti szabadságharcra emlékeztünk. Ambrus Erika szavalta Tompa Mihály: A gólyához című versét, majd Riedly Bence, a Zselízi Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola 4.-es diákja Ipolypásztóról énekelt 48-as katonadalt, Német Mikola Péter előadásában a 48-as eseményekből kiindulva a jelen és a számunkra jövőbeli feladatokról szólt. Ambrus Erika református lelkipásztor és Križan Marian katolikus lelkész igei gondolatokkal, áldással, illetve a plébános az emlékmű felszentelésénél is szolgált. Végén Bodonyi András ipolysági zenész, zenetanár, zeneszerző katonadalokat énekelt, saját maga biztosítva a hegedű és a gitár kíséretet. Koszorúzás után a Himnusz eléneklésével ért véget az alkalom.

Az idős emberek könnyes szemei és meghatódott szavai, - ők hogyan élték meg az édesapa elvesztését - bizonyították, emlékezni kell!

Ambrus Erika