Szeretet, szolgálat, szeretetszolgálat - Interjú Ibos Henriettel, a Diakóniai Központ igazgatójával

2018. április 13., péntek

Egyházunkban a Diakóniai Központ munkatársai nap mint nap a szeretetszolgálat jegyében fáradoznak. A házi gondozói szolgálat beindításával 2016 óta az általuk alkalmazott hetvennégy szakképzett ápoló több mint nyolcvan rászoruló ember mindennapjáról gondoskodik harmincnégy helyen az ország több pontján. Ibos Henriettet, a Diakóniai Központ igazgatóját kérdeztük.

– Ha össze szeretnénk foglalni a tevékenységüket a házi gondozói szolgálattal kapcsolatban, akkor röviden talán úgy mondhatnánk, hogy a segítségre szoruló és a segíteni tudó ember találja meg egymást az Önök segítségével.

– Igen, ez így van. A felügyeletre, a gondozásra szoruló nyugdíjasok azok elsősorban, akik az ápoltjaink közt vannak, de van gyermekbénulásban élő kisfiú is, akit ápolunk. Az ápolóink közt pedig széles a skála: van fiatal anyuka, aki nyáron szülte első gyermekét, de vitális 76 éves nagymama is, akire egy kilencvenéves felügyelete van bízva. Az ápoltak és az ápolók közül nem mindannyian egyházunk tagjai, hanem olyan emberek ők, akik rászorulnak a mások segítségére, és olyanok, akik ezt az ápolói szolgálatot a mi diakóniánkon keresztül szeretnék végezni.

– Tegye meg, hogy elmesél nekünk egy konkrét esetet, hogy miképp talált gondozó és gondozott egymásra az Önök segítségével.

– A következő történet egy a sok közül. 2016-ban a 89 éves tanár úr (aki ugyan még mozgékony volt, de erősen jelentkeztek már nála a demencia jelei), szeretett feleségével, Marika nénivel olyan helyzetbe kerültek, ami első pillanatban megoldhatatlannak tűnt. A két mankóval közlekedő Marika néni ugyanis váratlanul kórházba került, így a férje egyedül maradt otthon. A külföldön dolgozó fiuk azonnal hazautazott, de a bácsi állapota – a felesége hiánya miatt – napról napra rohamosan romlott. Szemmel láthatóan szaporodtak a demencia súlyos jelei. Éjjel nem aludt, kóborolt, nappal viszont szinte már kezelhetetlen volt. Egy hét elteltével már ő is bekerült a kórházba. A fiuk kénytelen volt beismerni, hogy a szülei már nem maradhatnak felügyelet nélkül, így elkezdte kutatni, hogy melyik intézetben helyezhetné el őket. Hosszú beszélgetéseket folytatott a szüleivel, hogy megértesse velük, hogy az ő helyzetükben ez lesz a legjobb megoldás. De Marika néni nem tudta ezt elfogadni, és ragaszkodott ahhoz, hogy ameddig csak lehet, maradhassanak az otthonukban. Közben megérkezett a fiú felesége is, aki az anyósa pártjára állt. Emlékszem azokra a mondatokra, melyeket az első találkozásunkkor mondott: „A Papa az intézetben meg fog halni, nem bírja ott ki, nem fogja tudni megszokni. Kérem, segítsen!” A diakóniánk épp abban a helyzetben volt, hogy felvehettünk újabb ápolókat, úgyhogy Marika néniék számára felcsillant a remény, hogy megoldódhat a nagy problémájuk. De egyik napról a másikra szakképzett ápolót találni, szintén nem egyszerű, ráadásul csupán tíz napunk volt, hogy beszerezzük a nyomtatványokat és megtaláljunk két ápolót. A papírokat sikerült minden gond nélkül elintéznünk és pár napon belül rátaláltunk egy ápolóra is, akivel megegyeztünk, hogy megejtjük a találkozást Marika nénivel. De még mielőtt kiszálltunk volna az autóból, kiderült, hogy az illető nem rendelkezik megfelelő képzettséggel. Folytatódott a keresés. Kérdezősködtünk, érdeklődtünk, nem tud-e valaki szakképzett ápolóról, aki tudna nekünk segíteni. Telefonálni kezdtem. Az első próbálkozásom sikertelen volt. A második is. De a harmadik telitalálat lett: a hölgy minden várakozásunkat felülmúlta. Felcsillant a remény, hogy legalább a nappali felügyelet megoldódik. Tíz percen belül ott voltam a ház előtt és vittem a hölgyet Marika nénihez, hogy megismerjék egymást és kiderüljön, el tudják-e egymást fogadni. Azonnal kiderült kettőjük összhangja. Az egymásra tett első benyomásuk felül múlta a várakozásunkat. Kicsit szusszantunk, majd folytattuk a keresést. Mindannyian tudtuk, hogy egy ember nem fogja bírni ezt a szolgálatot. Mi lesz délután és este, amíg a tanár úr nem alszik el?! Véletlenek nincsenek, ezért hiszem, hogy itt is úgy kellett történnie, ahogy történt. Marika néniéket átment meglátogatni a szomszédjuk, Eszter, aki a kórházba nem jutott be hozzájuk az elfoglaltsága miatt. Eszter, a mi vitális 76 éves nagymamánk, nyugalmazott ápolónő. A közelmúltig volt egy ápoltja, akinek gondját viselte, de ő meghalt. Mintha megrendelésre érkezett volna! Két nappal az időpont letelte előtt hívott minket boldogan a meny, hogy megvan a másik ápoló is. Sikerült! Marika néniéket napközben szeretettel és alázattal a mosolygós Mónika ápolja, aki reményt hozott az idős házaspár életébe. Délután pedig a szomszéd Eszter kezdi a szolgálatát, aki kitűnően végzi a munkát, a szakképzettségéről nem is beszélve. A havi találkozásainkkor a többi ápolónk számára nagy példaképül szolgál. Mindig tud tanácsot adni és biztatni. Egy ember, aki hatalmas szívvel rendelkezik és 76 évesen betölti a hivatását.

– Öröm lehet az Önök számára is, amikor ilyen szépen megoldódnak a problémák. Hogy érzi, hol tart a szolgálat két év után?

– Még mindig a formálódás fázisát éljük, amikor a pilléreket kezdjük felrakni az erős alapokra, melyek különböző összetevőkből állnak, de mindenképp különböznek a többi ápolói szolgálatnak az összetevőitől. Nálunk ugyanis ott van az a hozzáadott érték, amit a felebaráti szeretet jelent, és az a küldetéstudat, hogy töltsük be az egyház diakóniai feladatát. Annak a segítségnek, melyet ápolóink nyújtanak, nagyon sok féle megvalósulása van. Ennek havonta tanúi vagyunk, amikor találkozunk az ápolóinkkal. Minden családnak, ahol ott vagyunk, megvan a maga története, csakúgy, mint annak az emberünknek, aki szolgál és segít. 2017 áprilisában saját havilapot kezdtünk kiadni az ápoltjaink és ápolóink számára. Minél jobban elmerülünk ebben a szolgálatban, annál inkább tudatosítjuk a fontosságát, de azt is hogy mi mindent kell és lehet még finomítani, tökéletesíteni benne.

– Mit terveznek az előttünk álló évben?

– Szolgálatunk kiszélesítését tervezzük, valamint az ápolóink továbbképzését, ahol szeretnénk a súlyos demenciában szenvedők speciális igényeire összpontosítani és megtanítani, hogy hogyan lehet egy ápoló segítségére a haldokló betegnek és hozzátartozóinak. Viszont a 2016-ban indított projektünk, amelyen keresztül az ápolóinkat tudtuk alkalmazni, április 30-án sajnos befejeződik. Ez nagy problémát jelent, de bízunk benne, hogy gondjaink megoldódnak. Mint mondtam: nagy szükség van erre a szolgálatra.

– Olvasóink mire idejutnak az olvasásban, bizonyára felteszik a kérdést: mit segíthetnék én?

– Bármiféle segítséget köszönettel fogadunk. Lehet az például bármiféle önkéntes munka vagy anyagi segítség. De hálásak lennénk nagyon, hogyha a törvény adta lehetőséggel élve, az adója két százalékával támogatni tudnák a diakóniánkat és ezáltal a szolgálatot, amit Jézus bízott ránk: egymás terhét hordozzátok. És természetesen nagyon köszönjük, hogyha imádságban hordozzák a mi nem könnyű szolgálatunkat!

Kálvinista Szemle, –kdl–

események továbbiak →

Reformáció 500