Emlékezni kell addig, amíg van ki emlékezzen. Hiszen még vannak közöttünk olyanok, akik szem- és fültanúi voltak az 1947-es eseményeknek, akik maguk is kezükben tartották a fehérlevet, s valami Isteni csoda által maradtak itt - itthon.

Emlékezni és beszélni kell a kitelepítésről, mert sokan nem tudnak róla. Nem tanították, s nem tanítják. Akiket nem érintett, el sem tudják képzelni mit jelentett és mit  jelent (ma is)  egy közösség, legyen az család, gyülekezet vagy nemzet életében. Beszélni kell róla az ittmaradottaknak és az anyaországban levőknek egyaránt. Beszélni kell róla, mert csak igy lehet megérteni a barsi nép panaszát.

Emlékezni kell, mert csak így érthetjük meg sanyarú helyzetünket – a fogyó gyülekezeteket, az üres (hatalmas) templomokat, lebontandó parókiákat és iskolákat, az ápolatlan sírokat, jobbik esetben az olvashatatlan sírköveket  és a kő nélküli sírhalmokat. Csak így érthetjük meg a magyar iskolák felszámolását, s a  magyar szó fogyását....

Emlékezni kell, mert ez azt jelenti, hogy még vagyunk, egy maroknyi  emlékező magyar református. Ha már nem lesz ki emlékezzen, az a maroknyi magyar  református végét jelenti majd.

Emlékezni kell, hogy lássuk mire képes az ember, hogy milyen gonosszá tud lenni, milyen  könnyen válik ember embernek farkasává...... Csak az Isten tudja, hogy milyen hátsó-, bűnös szándék, önérdek, gyűlölet, irigység  húzódott meg egy-egy család kiválasztásánál és  elhurcolásánál!

Emlékezni kell, hogy megértsük, mennyire szüksége van az embernek  a megváltó Jézus Krisztusra,  és az Ő megváltói munkájára. Nélküle méltó a gonoszság határát nem ismerő ember az ítéletre.

Emlékezni kell arra, hogy mi is történt  1947 májusában. Lehetne beszélni a fehérlevelekről, a pakolásról, a vagonokról, a hosszú útról, az öngyilkosságokról, de a könnyekről, az utolsó ölelésekről, kézfogásokról -  az érzésekről is. Itt hagyni a földet és a házat..... Itt hagyni kedvest, barátot, szomszédot, rokont.... Itt hagyni a templomot a temetőt.....

Itt hagyni a földet és a házat.... A földet, ami megélhetést és jövőt biztosított. A házat, ami biztonságot adott, a templomot, ami Isten közelségét jelentette, a temetőt, ami a test végső nyugalmát...... Itt hagyni földet és a házat, amiért a Garam-menti ember de sok áldozatot, „véresáldozatot“  hozott! Hányan haltak meg, anyák és meg nem született gyermekek  a földért és házért – a vagyonért....  (gondolok az „egykézésre“)! Ami áldásnak tűnt, átokká lett...

Emlékezni kell a családokra. Hontfüzesgyarmatról több mint 100 családot hurcoltak el (kb. 110-140 család), s helyükbe mintegy 90 család érkezett Magyarországról. Fegyvernekről 80-90 embert vittek el, s hasonlóan  sújtotta a kitelepítés Nemesoroszit és Nagypeszeket is. A régi kovácsolt vaskapuk, melyeket  mára a rozsda emészt meg, a régi parasztházak, melyek mára lassan romhalmazzá válnak, a felújításra, vagy éppen lebontásra váró parókiák, az üres  templomok a legtöbb barsi  gyülekezetben, az elhagyott sírok mind-mind egy más, egy jobb világról tesznek bizonyságot.

Emlékezni kell, s közben feltenni a kérdést: vajon miért? Okkal, vagy céllal történt mindez a népünkkel? Én nem tudom, csak annyit tudok, Isten megengedte.

Eltelt 70 esztendő. Mi történt a kitelepítettekkel? Ha a kitelepítettek nem is, de azok utódai megtalálták helyüket „az új földön“.  2003-ban vendégségben járván náluk – azt láttuk, jó nekik.  Felteszem a kérdést: ha ma lehetőség volna 70 év után visszajönni, mint ahogy lehetősége lett erre Isten népének a babiloni fogságból, vajon visszajönnének az utódok? Jelent nekik még valamit a mi földünk, a vidékünk? Hm...

És mi történt az itt maradotakkal? Talán valami hasonló, mint azokkal, akik Isten népe közül otthon maradtak a fogság ideje alatt. Lassan beadjuk a derekunkat, lassan feladjuk a hitünket, a kultúránkat, a nyelvünket, a szokásainkat....  lassan elveszünk.

Felmerül bennem a kérdés, az ittmaradottak, vagy az elhurcoltak számára volt-e nagyobb megpróbáltatás a kitelepítés? Én úgy gondolom, akkor 70 évvel ezelőtt az elhurcoltak számára, ma pedig az ittmaradottak számára.

A kitelepítést, az érvágáshoz hasonlítanám, ami megpecsételte – elsősorban az ittmaradottak életét és jövöjét – a mi életünket. Ne adja az Úr Isten, de néha úgy tűnik, lassan elvérzünk.

Vajon vissza lehetne-e állítni mindent a 70 évvel ezelőtti állapotokra?  Meg lehet változtatni a történelmet? Tehetünk-e érte valamit? A múltat megváltoztani nem lehet, s ha tehetünk is valamit, azt csak a megmaradásért és a jövőért tehetjük.

Hát mivel vigasztaljam népemet? Csak az új éggel és az új földdel, melyről Péter aspostol így szól – „De új eget és új földet várunk az ő igérete szerint, amelyben igazság lakik.“ 2 Pt, 3,13 Az igazságtalanság után jön az igazság, melyre kiéhezett nemzetünk.

De új eget és új földet várunk, ahol „az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.“ Jel 21, 3-4 

Emlékeznünk kell, azt is tesszük. Magányosan, vagy közösségekben, koszorúkkal, virágokkal a kezünkben, vagy a szívünkben. Reménykedve, hogy van még jövő, van még itt jövő. Ha az Isten is úgy akarja.

Csernyík Magdolna