Felépítünk, újjáépítünk, átépítünk, kiépítünk. Ettől hangos a reformáció 500. jubileumi éve egyházunkban. És megannyi gyülekezetben, ahol fizikailag is lezárulhatott vagy megvalósulhatott egy régóta tervezett építkezés. Lelkészek, gyülekezeti tagok, gondnokok és presbiterek együtt örülnek, hogy valami kézzelfogható változást hoztak gyülekezetükbe, az Úr azonban figyelmeztet. Nem a kövek, az épületek, a rekonstruált egyházi épületeink tartanak minket össze, hanem az az alap, amelyre építettünk: a mi urunk Jézus Krisztus. Nélküle, az Ő áldása nélkül hiábavaló a mi munkánk, még ha mégoly tetszetős is. Ha nem lépünk Krisztus lábnyomába a nehézségek, megpróbáltatások közepette, hiábavaló az építés. Ha nem követjük Megváltónkat az egyenességben, a becsületben, az irgalmasságban, hiábavaló az építés. Ha nem töltjük meg Isten és embertársaink iránt való szeretettel a rendelkezésünkre álló összes lehetséges teret, nem Urunk óvja majd házunkat és hazánkat.

A Bódvavendégi Református Egyházközség is építkezett a 2017-es évben. De bízom benne, hogy nem csak külsőleg, hanem lélekben is napról napra épül gyülekeztünk ebben az évben is. Az Abaúj-Tornai Református Egyházmegyében található gyülekezet Isten kegyelméből a templomtorony deszkázatának és bádogfödémének teljes cseréjét végezte el. A pléhből készült hagymakupolás födémet még 1909-ben készítették, azóta rendszeresen kezelték. Ám ez idő alatt a pléh teljesen korrodálódott, sok helyen elvékonyodott, a deszkázat elkorhadt, és félő volt, hogy egy nagyobb szélvihar teljesen megrongálja a műemléknek nyilvánított templomot. A hívek adakozása, az önkormányzat támogatása és a pozitívan elbírált pályázat lehetővé tette, hogy titán cink anyagból elkészülhessen az új födém, amely az eredeti hű mása.

Közel száztíz évvel ezelőtt, az 1909-es év a gyülekezet életében meghatározó volt. Konyha Pál lelkész vezetése, anyagi erőforrások előteremtése és a gyülekezet tagjainak odaadó munkája során a templom kívül-belül megújult. Belülről kifestették, amit még mai napig megcsodálhatunk, új keramitkockákat raktak le, a padokat és a karzatot is lefestették, művészi festményekkel díszítették. Új orgonát vásároltak, amelynek szép, neoklasszicista sípszekrénye van. Az orgonát Országh Sándor és fia készítette Rákospalotán, 1951-ben újították fel. Új úrasztala is került a templomba carrarai márványból, amit Balázs Ferenc és felesége, Ujság Borbála adományozott a gyülekezetnek.

Szükséges is volt ez a nagy megújulás, hiszen magát a templomot 1825-ben szentelték fel. Ám a gyülekezet története ettől jóval idősebb. A Szádvári és Tornavári uradalomhoz tartozó Vendégiben már 1560-ban megalakult a református gyülekezet, amikor is Bebek György és Patócsi Zsófia, mint a térség urai, buzgón támogatták a reformáció eszméit. Ezekben az időkben imaház, iskola és parókia is épült. Az ellenreformáció idején, 1671-ben a lelkészt távozásra kényszerítették, az iskolát elkobozták, a parókia és az imaház is lepusztult. A gyülekezetet a Bódvalenkei Református Egyházközséghez csatolták. Ebből az üldözött időszakból maradt a gyülekezetre az az úrasztali terítő, amit Szentgyörgyi Mária ajándékozott 1690-ben. A terítőn, amit ma a sárospataki múzeumban őriznek, a 116 zsoltár 17. és 18. verse olvasható: „Néked áldozom hálaadásnak áldozatával, az Úr nevét hívom segítségül. Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt”. Buzgón és töretlen hittel hívta hát segítségül az Úr nevét ez a gyülekezet, fogadását megtartva. Ezért is volt oly nagy öröm, hogy a türelmi rendelet után, 1787-ben megépülhetett a most látható klasszicista templom, mint oratórium, akkor még torony nélkül. 1792-től a lenkei gyülekezettől elvált, és külön prédikátort tarthatott. 1818-ban a gyülekezet a templomot kibővítette és 1819-ben megépülhetett a torony is.

A nagy múltú egyházközség mára 48 választó jogú tagot számlál, és két gyermek növekszik a gyülekezetben. Jelenleg a Szádelői Református Egyházközség leánygyülekezete. A faluban ma 184 ember él, javarészt nyugdíjasok. A számok önmagukban riasztóak és kedvezőtlennek tűnnek, és nem tükrözik azt az erőt, ami annyira jellemzi ezt a falut és a gyülekezetet. Ez az erő az összetartozás és a tenni akarás igénye. Az ősök is jól tudták ezt, és habár ismerjük a történetüket, kitartásukat, nem dicsekszünk velük, hanem tanulunk tőlük. Tudjuk, hogy a ma már üresen álló parókiát a feljegyzések szerint 1868. május 1-jén kezdték el építeni, és október 1-jére közmunkából, adakozásból teljesen elkészült. A parókia ma a presbiteri gyűlések helyszíne, és a hatalmas kertjében tartjuk évenként a gyülekezeti napot. Közösen, a falu minden lakosával, az önkormányzat teljes segítségével. Mert az ökumenizmus itt nem csupán papírra vésett jelenség, hanem kézzel fogható valóság. Közösen emlékezünk március 15-én az emléktábla előtt. Közös liturgia alapján hirdetjük az Igét, áldjuk, ill. szenteljük meg az új kenyeret a falu közösségi ünnepén, a falu kemencéje előtt. A helyi kultúrház ad otthont gyülekezetünk szervezésében minden adventben a komolyzenei koncertnek, amit keresztyén könyvvásár, a gyermekeknek kézműves foglalkozás és előadások is tarkítanak. A böjti időszakban is együtt figyelünk Isten Igéjére a kultúrházban, hol evangelizációval, hol előadással, hol filmvetítéssel egybekötve. A reformáció 500. évfordulójára készített emléktáblát is közösen áldottuk meg templomunkban, hiszen a táblát Szabó Ottó festőművész, katolikus testvérünk tervezte Isten dicsőségére, és az istentiszteleten katolikus testvéreink is részt vettek. Ahogyan sokszor a karácsonyi vagy vasárnapi alkalmakon is.

Emlékezünk, építünk, de leginkább épülünk. Épülünk hitben, gyarapodunk Krisztus kegyelmének gazdagságában, növekedünk a Szentlélek áldó erejében. Tanuljuk Urunktól a kitartást, tanuljuk a reménységet, tanuljuk az igazi, felemelő isteni szeretetet elfogadni és tovább adni. És bizakodunk, hogy Mennyei Atyánk építi továbbra is otthonunkat, gyülekezetünket, és Ő őrzi meg életünket, közösségeinket. Ez a mi célunk, Ő a mi igazi erőforrásunk a múltban,a jelenben és a jövőben is. SDG!

„Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök.” Zsolt 127,1

Reformata, Varga Zsuzsa, Bódvavendégi lelkipásztora, II