Dukon András helyi lelkipásztor 5Móz. 8:2 alapján hirdette Isten üzenetét, amelyben szólt az intés: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett minket az Úr.”

Felvetődött a kérdés, hogy visszaemlékezve a mögöttük levő évekre, tudnak-e hitvallást tenni arról, hogy hogyan vezette őket Isten! „Konfirmációkor elhangzik a fogadalomtétel, miszerint hűségesek leszünk Istenhez, de vajon tudtunk-e figyelni az elmúlt évtizedek alatt arra, hogy miként van jelen Isten a mi életünkben! Meglátjuk-e, hogy a történésekben ott van Isten hatalmas keze? Tudta-e vezetni Isten a mi lelkünket? Tudtunk-e szeretni, jók lenni, ha kellett, csendben lenni, áldott gyümölcsöket hozni? Mert a múltban nemcsak az isteni gondviselés van, de mi magunk is ott vagyunk! Tudtunk-e Istenre figyelni, aki mindezidáig vezetett?”- tette fel ezeket a kérdéseket a lelkipásztor igehirdetésében.

Az ünneplő sereg fennállva fogadta az áldást: „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz.” (Józs. 1:9)

A gyülekezet lelkésze az úrasztalától a következő igeverssel nyitotta meg a konfirmációs fogadalomtétel megerősítését: „Emlékezz az ősidőkre, gondolj az elmúlt nemzedékek éveire!” (5Móz.32:7)

Ezt követően az egybegyűlt sereg egy néma perccel adózott néhai Szaszák Bertalan és Császár László lelkipásztorok,  valamint azon jubilánsok emlékének, akik már nem lehettek jelen ezen az alkalmon.

Miután a jubiláló testvérek megerősítették egykori fogadalomtételüket, átvehették egy virágszál kíséretében a névre szóló emléklapot.

Az évfordulósok nevében a hála szavait Csernyíkné Tóth Magdolna fogalmazta meg, aki egyébként Hontfüzesgyarmat, Fegyvernek, Nagypeszek és Oroszi lelkésze. A köszönetmondást egy igeverssel kezdte: „Ez az a nap, amelyet az Úr elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!” (Zsolt. 118:24) „Hálát adok Istennek, köszönetet mondok embernek, a gyülekezetnek, annak elöljáróinak!” Könnybe lábadt szemekkel hallgatták, hogy az egykori konfirmációs fényképekről „visszaköszönnek” azok, akik sajnos ma már nem lehetnek itt, egykori lelkészek, gondnokok, szülők, családtagok… Ma, a mostani ünnepségen pedig új arcok is vannak, hitvestársak, gyermekek.

Mente Róbert, a gyülekezet gondnoka, - aki maga is jubiláns - átadta a lelkipásztornak a jubilánsok ajándékát által is kifejezve köszönetüket, tiszteletüket. Felemelő érzés volt a jubilánsoknak újból egy kenyérből enni és egy kehelyből inni! Végezetül Mészáros Jenő, egyike a legidősebb jubilánsoknak szavalt el egy részletet Csécsi Imre: Fogadástétel c. verséből. Az ünnepi alkalom szeretetvendégséggel zárult.

Soli Deo Gloria, legyen egyedül Istené a dicsőség ezért a felejthetetlen alkalomért is! Isten áldása kísérje továbbra is a gyülekezet alkalmait, szolgálattevőit!

Sándor Veronika