Erős vár a mi Istenünk! (V.) - A rend bontó Luther

2017. május 24., szerda

A reformáció 500. évfordulójának megünneplésére készülnek a protestáns egyházak. Bátor tettével 1517-ben Luther Márton indította el a tisztulást hozó változást, hisszük: Isten akaratából. Rend bontó, de nem rendbontó volt.

Luther Márton a lipcsei vita után visszatért Wittenbergbe. Míg az egyház ünnepelte Johann Ecket, addig a nép körében megállíthatatlanul terjedtek Luther mondatai. Az egyszerű hívek inkább otthon maradva, hitüket egyéni tapasztalás útján próbálták megélni. Nagy hasznukra volt, hogy a könyvnyomtatásnak köszönhetően már felgyorsulhatott az igei magyarázatokat tartalmazó traktátusok, igemagyarázatok terjedése. (Volt olyan év, amikor Luther százat is írt.) Nem fegyver és erőszak, nem hitegetés és ígérgetés, nem parancsosztogatás és pénz volt az eszköze Luthernak, hanem „csupán” az élő ige. Ami hatott és tisztított.

Bátor magatartása meghozta számára a humanisták tiszteletét is, akik adott pillanatban – a maguk módján – a segítségére is voltak Luthernek, hiszen, mikor elhalkult a reformáció ügye (épp a lipcsei vita után), Willibald Pirckheimer nürnbergi humanista tanácsos gúnyirata járt kézről kézre, melyben kigúnyolva Ecket, erősítette Luthert. Hiába ünnepelték és tüntették ki Johann Ecket Rómában, a nép Luther pártjára állt.

Míg ő készítette iratait Wittenbergben, Rómában újra elővették az ügyét. Akkor fordult komolyra a dolog, amikor Johann Eck is tagja lett annak a bizottságnak, melynek a feladata volt, hogy kidolgozza a Luther elleni, kiközösítéssel fenyegető bulla szövegét. El is készültek vele: 1520. június 15-én kiadták a Luther elleni pápai bullát, mely elrendelte az összes írásának az elégetését, továbbá felszólította őt és híveit, hogy tanaikat hatvan napon belül vonják vissza. Veszély fenyegette Lutheren kívül a munkatársait, híveit is (köztük a fentebb említett nürnbergi humanistát, Willibald Pirckheimert és három wittenbergi professzort).

De Luthert nem lehetett megállítani. 1520. október 20-án levelet írt a pápának, X. Leónak. Részletesen megmagyarázta, miért nem vonhatja vissza a Biblia alapján megfogalmazott tételeit és féltésének is hangot adott: „Te az Isten szolgáinak szolgája vagy. Ne engedd, hogy megcsaljanak, akik azt hazudják és színlelik, hogy te a világnak ura vagy, akik azt akarják, hogy csak az lehessen Krisztus híve, aki neked aláveti magát, akik azt fecsegik, hogy neked hatalmad van a mennyben, a pokolban és a tisztítótűzben. Ezek neked ellenségeid és arra törekszenek, hogy lelkedet megrontsák.” Elszánt volt és kitartó: „A magam személyét nem féltem. Legyen, ahogy Isten akarja.” Írja egy másik levelében 1520. október 11-én. Gondolkodását áthatja a tény: ami nincs benne a Bibliában, az az emberek gondolata. Egyedül a Szentírást ismeri el tekintélynek, ez adja számára az erőt, a biztonságot.

A vészterhes, nehéz idő ellenére, ezekben a hónapokban jelent meg a három legfontosabb reformátori írása, melyek hallatlan gyorsasággal terjedtek az emberek közt. Míg az adott korra az volt jellemző, hogy a nyomtatott munkák általában ezer körüli példányszámban jelentek meg, Luther írása néhány héten belül négyezer példányban elfogyott, s még ugyanebben az évben tizenöt további kiadást ért meg. (Fontos megjegyezni, hogy igaz, hogy a reformáció terjedését nagyban elősegítették a nyomdák, de a 15-16. század fordulóján válsággal küszködő nyomdák felvirágzásához pedig pont a reformáció járult hozzá.)

Luthert Isten 1520-ra eljuttatta odáig, hogy Európa-szerte a legolvasottabb szerzőnek számított. Publikációinak a száma is jelentős volt, írásait Wittenbergben nyomtatták, de az utánnyomást már több nyomda is végezte.

Itt állok, másképp nem tehetek

Miksa császár 1519-es halála után unokája, Károly, Spanyolország királya lett a Német-római Birodalom császára, aki ellenséget lát Lutherben, és minden baj okozójának tartja őt. 1521. január 27-én, uralkodásának első birodalmi gyűlését Wormsban hívta össze, ahová elhívják Luther Mártont is. (A császár a birodalmi átok kimondása előtt köteles volt meghallgatni az érintettet). „Mind barátai, mind ellenségei számos kísérletet tettek, arra, hogy visszatartsák a gyűlésen való megjelenéstől. Isten azonban Luthert – saját szavai szerint – vakmerővé tette” – írja Virág Jenő. Barátai közül többen is vele tartanak, útközben a nép szeretetét és támogatását tapasztalják. 1521. április 18-án kapott lehetőséget a megszólalásra a birodalmi gyűlésen. Németül, majd latinul mondta el a pápával és a zsinatokkal kapcsolatos nézetét és tett hitet a Biblia tekintélyéről. Másnap, április 19-én, V. Károly éles hangvételű, franciául elmondott beszédében Luthert elítélte, és kimondta róla, hogy eretneknek tekinti, s ennek megfelelően kíván eljárni ellene. De Luther kitartott: csakis a Biblia szavait fogadta el érvényesnek, nem térítették el útjáról. Április 26-án elhagyta Wormsot. Életveszélyben volt ismét.

Álrablók és Bölcs Frigyes

Az az ember, akit már korábban is Luther védelmezésére indított Isten, most is közbelépett. Bölcs Frigyes megbízta embereit, hogy színleg támadják meg a Wittenberg felé utazó Luthert, aki így egy – a világ előtt megjátszott – emberrablás áldozata lett. Azért, hogy elrejthessék az ellenségei elől. „A választófejedelem tanácskozott embereivel és megparancsolta tanácsosainak, hogy rejtsenek el engem. Ő nem tudta a helyet, hogy szükség esetén jó lelkiismerettel tehessen esküt arra, hogy nem ismeri rejtekhelyemet”. Wartburg várába vitték Luthert, ahol tíz hónapig (1521. május 4-től 1522. március 1-jéig) élt György lovag álnév alatt. Jó volt ez az elővigyázatosság, mert az 1521. május 25-i keltezésű wormsi ediktum Lutherre és követőire kimondta a birodalmi átkot. „Ezentúl senki sem nyújthat szállást, ételt, vagy bármiféle segítséget sem Luthernek, sem híveinek. Sőt mint eretnekeket el kell fogni őket. Vagyonuk azé lesz, aki a hatóságoknak átadja őket. Luther könyveit árusítani tilos, vallási tartalmú könyveket pedig csak egyházi cenzúra engedélyezése után szabad terjeszteni. Most azonban csoda történt. A holtnak vélt Luther tanítása csak most terjedt igazán. A reformáció ügyét, Isten igéjének terjedését most már nem lehetett megállítani. Haladt Luther nélkül is. Erről beszéltek a szószéken, a városi tanácsüléseken, a céhek összejövetelein, a vendégfogadókban, az otthonokban, a piacokon, városon és falun egyaránt” (V. J.).

Pápai és császári átok alatt van Luther. Innentől fogva bárki elfoghatja, sőt meg is ölheti őt.

A tíz hónap elzártság alatt folyamatosan dolgozott, írt. Lefordította népe nyelvére az Újszövetséget. Egyetlen év leforgása alatt 900 oldalnyi szöveget tett közzé 27 féle cím alatt, amik mintegy félmillió példányszámban forogtak közkézen. Zsoltár- és igemagyarázatokat, traktátusokat, posztillákat írt. Gondolatai terjedtek, nem állíthatta meg senki és semmi.

Az élet Wittenbergben

Amíg Luther Wartburgban élt elzárva, addig a társai Wittenbergben több fontos, a későbbiekben birodalom-szerte mintául szolgáló gyakorlati reform megvalósítását végezték. 1521 szeptemberében például Melanchthon a diákjaival két szín alatt vette az úrvacsorát. Novemberben tizenhárom Ágoston-rendi szerzetes kilépett a rendből, és közülük többen megházasodtak. De sajnos zavargásokra is sor került, túlzások is történtek. A Münzer Tamást követő zwickaui rajongók látomásokkal dicsekedtek, az utolsó ítélet bekövetkeztét hirdették, és azt gondolták, előtte még minden istentelen embert ki kell irtani. „Ezek a kicsinyes rajongók nem ragadták meg a reformáció lényegét. Ők nem evangéliumi lelkiséget akartak, hanem a régi törvényt akarták helyettesíteni saját törvényeikkel. Elhamarkodottságukkal és esztelen túlzásaikkal sokat ártottak a reformáció ügyének. Luthert végül ezek a jelenségek arra kényszerítették, hogy a fejedelem akarata ellenére is elhagyja magányát és rendet teremtsen Wittenbergben” (V. J.). Luther 1522. március 6-án a wittenbergiek hívására visszatért a városba, és prédikációival helyreállította a rendet. Igehirdetései oktató jellegűek voltak, német nyelven folytak.

Luther élete ezután kiteljesedett. 1525. június 13-án házasságot kötött Bóra Katalinnal, egy zárdából 1523-ban eltávozott apácával. Háza az evangélikus lelkészi otthon jó példájául szolgált, keresztyén szeretettel fogadtak minden arra utazót, vendéget. Három lányuk és három fiuk született.

„»Koldusok vagyunk. Ez az igazság.« Így szól Luther utolsó feljegyzése. Utoljára is arról tett bizonyságot, hogy kolduljuk Isten kegyelmét. Ő csak ebben a kegyelemben bízik. 1546. február 18-án hajnali 2 és 3 óra között hazahívta Isten hűséges szolgáját. Dr. Luther Márton holttestét az eislebeni főtemplomban ravatalozták fel, majd Wittenbergbe szállították s a vártemplom szószéke alatt ásott sírba temették el. Itt pihen ma is.

Luther jól tudta, hogy ő Isten embere, világraszóló prófétai küldetéssel, hogy neki mindene, megbízója, Ura vezetője, megtartója és bírája maga Isten. Ő nem az a kiválóság volt, aki a saját gondolatait valósítja meg, hanem az a lángelme, aki Isten megbízásából, Isten gondolatait hirdette. Nem gőgös ember volt, hanem alázatos eszköz Isten kezében.

Ellenségei félreismerik, a sátán parancsára. Megérteni pedig azok fogják, akiket Isten Szentlelke az evangélium által elhív a megváltottak seregébe, a szentek közösségébe. Az ilyenek azonban nem Luthert dicsőítik, hanem a Mindenható Atyát, aki Fia által megváltott bennünket s Szentlelke által Luthert eszközzé tette, hogy fölragyogtassa előttünk az Evangéliumot” – szól Virág Jenő summázata a Dr. Luther Márton önmagáról című könyvének a végén. Erős vár a mi Istenünk!

Kis Lucia

(Megjelent a Kálvinista Szemle 2016 decemberi számában.)

események továbbiak →