Erős vár a mi Istenünk! (III.) - A rend bontó Luther

2017. március 20., hétfő

A reformáció 500. évfordulójának megünneplésére készülnek a protestáns egyházak. Bátor tettével 1517-ben Luther Márton indította el a tisztulást hozó változást, hisszük: Isten akaratából. Rend bontó, de nem rendbontó volt.

„A kolostorban volt elég étel és ital, de szívünk és lelkiismeretünk kínokban vergődött. Pedig a lélek szenvedése a legsúlyosabb. Sokszor megijedtem Jézus nevének hallatára, és ha a keresztre pillantottam, úgy éreztem, mintha villám sújtott volna” – jegyezte le Luther a kolostorban töltött időszakának vergődéséről. Azon volt, hogy a tőle elvárt előadásokat és prédikációkat a Szentírás alapján tartsa „ezért aztán két esztendő múlva itt (Wittenbergben) eretnek hírébe keveredtem”.

Érdemszerző próbálkozás

Mindeközben a gazdag ifjúhoz hasonlóan (Mk 10,17) kérdezte: „mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” A kolostor falai közt azt tanították, hogy az embernek saját érdemeivel is hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a bűnből szabadulva elnyerje az üdvösséget. Nem tartották elégséges árnak Krisztus életét. Mivel tehát a cselekedetek fontosságát és jelentőségét hangsúlyozták, így a bűntudatból és a bűnből való szabadulásnak az egyik gyógymódját a gyónásban látták. Az elképzelésük szerint a gyóntatószékben a bűneitől szenvedő lélek „orvosságot”: feloldozást nyert. De Luthernél ez – mivel nagyon szeretett volna tiszta és szent lenni – nem volt kielégítő megoldás. Ő így élte meg a gyónást: „mindezt Istentől való félelmünkben cselekedtük azért, hogy megigazuljunk, roskadozván a számtalan emberi rendelkezés alatt… Bár a legnagyobb áhítatban voltam, mégis kételkedéssekkel mentem az oltárhoz és kételkedésekkel jöttem el onnan” Sokan voltak olyanok is, akiknek utólagosan is előjöttek újabb és újabb vétkeik, amikkel többször is visszamentek a gyóntató paphoz, és még akkor is bizonytalanul és félve áldoztak. Olyanok is akadtak, akik még az oltárnál, az ostyakiosztáskor is a pap fülébe súgták egy-két kételyüket. „Teljesen eltöltött bennünket az a balhiedelem, hogy nem tudunk imádkozni, se meg nem hallgattatunk, hacsak nem vagyunk egészen tiszták és bűntelenek, mint a mennybéli szentek.”

A gyónás után is bűntudattal, félelemmel volt terhelt a lelke, amit ő eleinte annak tudott be, hogy ő az oka mindennek, valamit elrontott, nem csinált eléggé jól. Bűntudata ezáltal csak fokozódott. Mindent megtett, hogy méltó legyen Isten kegyelmére, mégsem érezte, hogy elnyerte azt. Egyenes út volt ez az önvádig, ami fokozta a bűntudatot, aminek lecsillapítására kereste a megoldást.

Böjt, virrasztás, fagyoskodás

„Az éjszakákat átvirrasztottam, böjtöltem, imádkoztam, korbácsoltam és kínoztam testemet, hogy az engedelmesség parancsát betöltsem, és tisztaságban éljek. Télen majdnem megfagytam a miséken. Ilyen balgatagon akartuk testünket legyőzni a túlzásba vitt virrasztásokkal és fagyoskodással… Elvakultságomban nem ismertem Isten akaratát, mely szerint testemet gondoznom kellett volna, és nem lett volna szabad az önkínzásban bizakodnom. Mert én halálra gyötörtem volna magam a böjtöléssel, virrasztással és fagyoskodással. A legszigorúbb télben is csupán egy ócska csuha volt rajtam, úgyhogy majdnem megfagytam. Én, dr. Luther Márton, bizony megöltem volna magamat, ha nem jelent volna meg az evangélium világossága.”

És hogy miért történhetett mindez meg? Erre is választ ad Luther: „A skolasztikus hittudomány egyértelműen azt tanítja, hogy az ember pusztán természeti erőivel is kiérdemelheti Isten kegyelmét.” Erre jutottak tehát a tudós skolasztikusok, akikről Luther így ír: „megöregedtek az egyetemi tanári munkában, de Krisztusból semmit meg nem értettek, mert megvetették a Szentírást. A Bibliát senki sem azért olvasta, hogy elmélyedjen benne, hanem csupán azért, hogy tudományos ismereteket nyerjen belőle, mint valami történeti könyvből”.. (Ennek a ténynek az ismeretében lesz érthető, miért oly lényeges a protestáns teológia egyik alapelve, a sola scriptura, egyedül a Szentírás.)

Ezért csupán ésszel tudták magyarázni az igét: Isten igazságát Isten szigorú ítéletének tanították, cselekvőleges (activum) igazságnak, „mely szerint Isten igaz és megbünteti a bűnösöket, az igazság nélkül szűkölködőket”. Ez a magyarázat pedig úgy hatott Lutherre, hogy retteget: ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell! Hisz hogyan várhatja valaki a szigorú Istentől, aki a bűnt megítéli, hogy a bűnben szenvedő embert saját szigorú ítéletétől megmentse? Mintha egy ügyésztől várnánk, hogy egyben ügyvédje is legyen az ítéletre várónak. Lehetetlen!

A megelevenedő ige

„Hosszú időn át tévelyegtem és nem tudtam, hol is vagyok. Tudtam ugyan valamit, és mégsem tudtam, mi is az, míg bele nem ütköztem A római levél 1. részének 17. versébe: »Az igaz ember hitből él«. Ez segített rajtam.” Luther kezdett különbséget tenni a törvény és az evangélium igazsága közt. Míg korábban csak a törvény és az evangélium közti különbséget kereste, és azt gondolta, hogy Mózes és Krisztus közt csupán a kor, melyben éltek, volt a különböző és a tökéletességüknek a foka. De amikor megértette, hogy más a törvény és más az evangélium, akkor átjutott a „túloldalra”: rátalált Isten Igazságára, Aki őt is igazzá tette.

„Ez mindaddig tartott, míg végül hosszú napokon és éjszakánkon át tépelődvén, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet. Éspedig: »Istennek igazsága jelentetik ki abban…, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.« Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, melyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig hitből. Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy ti. ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: »Az igaz ember hitből él.« Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna”.

Ahogy ezt megértette, más értelmet kaptak a Szentírás többi igéi is. Megérkezett. Véget ért az önmarcangolás, átölelte őt a kegyelem, Isten mérhetetlen szeretete. A kimondhatatlan lelki és testi küzdelem befejeződött, Isten kárhozatra rendelő ítéletétől való félelme átváltozott békességgé, mert megértette, hogy Isten a hozzáfordulót megmenti a kárhozattól, Jézus Krisztus érdeméért.

1513-ban járunk.

A tévedés tévedést szül

„A középkori római katolikusság azt tanította, hogy a bűnbánat szentségében feloldozott bűnös, Isten előtt is érvényes bűnbocsánatot nyer a paptól. A bűnöknek megfelelő büntetésekről pedig azt tanították, hogy azok kétfélék: örökké tartók és ideig tartók” – írja Virág Jenő a könyvében.

Az egyház által a bűnök is osztályozva voltak súlyosságuk szerint, változó volt a miattuk kirótt penitencia is. Az emberi logika alkotta ezt a „megoldást”, ezért a büntetés is emberi logika szerint volt megszabva: minél nagyobbat vétkezett valaki, annál súlyosabb volt érte az egyház által megszabott büntetés, úgyis mondhatnánk, hogy annál nagyobb volt a tőle való szabadulásnak az ára. Viszont az emberi gondolkodás is bűnnel terhelt: ha mód van „kicselezni” a szabályt, akkor az emberek azt megteszik. Így volt ez ebben az esetben is, az egyház vezetői pedig azt legalizálták: a vezeklés, gyónás, böjtölés helyett kiválthatták magukat pénzen vagy az egyház számára hasznos cselekedeten is az emberek. Magyarán: megvehettek egy búcsúcédulát, azaz egy igazolást arról, hogy „megfizettek” a bűneikért, a papok dolga csupán a feloldozás volt. (1476-ban a búcsút kiterjesztették az elhaltak lelkére is, hogy utólagosan is ki lehessen emelni szeretteik a tisztítótűzből.)

A búcsúcédulák kora

Ezzel, az egyházi előírásoktól terhelt, a bűntől való felmentésre emberi megoldást nyújtó tévtannal találja szembe magát Luther Márton. Az ő idejében Johann Tetzel Domonkos-rendi barát nagyon intenzíven árusította a búcsúcédulákat, amit mindenki anyagi lehetőségéhez mérten vásárolhatott meg (a koldusok akár ingyen is megkaphatták), mely cédulát aztán – mintegy igazolásul arra, hogy a cédula tulajdonosa eleget tett bűnei „felszámolásáért” –, felmutatott a gyóntató papnak, s így feloldozást nyert.

Szászországba Bölcs Frigyes választófejedelem nem engedte be a búcsúcédula-árusokat. Az emberek azonban megtalálták erre a megoldást: elutaztak a szomszédos tartományokba, hogy a bűneikre megkapják a „feloldozást”. „Amikor Luther látta a búcsúárulásnak a nép lelki és erkölcsi életére gyakorolt veszedelmes hatását, kénytelen volt ellene fellépni. 1516. október 31-én tartotta első prédikációját a búcsú ellen” – olvasható Virág Jenőnél. Majd levelet írt több püspöknek, kérlelve őket, hogy szüntessék be, állítsák meg Tetzel működését. Mellékelte a 95 tételét is, melyben pontról pontra szedve cáfolta Tetzelnek a 94 tételét, melyben magyarázta, hogy miért vegyék meg az emberek a búcsúcédulákat. Kilencvennégy tétel tehát a tetzeli kilencvennégy tételnek volt a cáfolata és Luther kiegészítette a sort még eggyel, így lett belőlük kilencvenöt. De hiába próbálkozott…

Így érkezünk el 1517. október 31-hez. „Végül a wittenbergi nagy ereklyeünnep és búcsúnap (november 1.) alkalmából a búcsúkereskedésre vonatkozó aggályait és bíráló megjegyzéseit 95 tudományos tételben foglalta össze. Tételeit kinyomatta s 1517. október 31-én déli 12 órakor kiszögezte a wittenbergi vártemplom ajtajára. Ezzel a búcsú ereje és értéke felett való vitára hívta ki korának tudósait”.

Vitairatnak szánta Luther a pontjait. Ezt a pontok elé írt szöveg is bizonyítja: „Az igazság kiderítése és igyekezetétől indítva, megvitatásra kerülnek az alábbi tételek Wittenbergben, tisztelendő Luther Márton atya, a szabad művészetek és a szent teológia magisztere s ugyanott ezeknek rendes előadója elnökletével. Ezért kéri, hogy akik nem jelenhetnek meg ezeket velünk élőszóban megvitatni, tegyék meg távolból írásban. A mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Ámen.”

Luther Márton felajánlotta, hogy ha valaki komoly érvekkel megcáfolja az ő 95 tételét, hajlandó azokat visszavonni. Senki nem jelentkezett.

Kis Lucia

 

események továbbiak →

Reformáció 500