Középiskolai tanulmányait a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában végezte orgona és csembaló szakokon. Ebben az időszakban volt a budafoki református gyülekezet kántora. 2003-ban a Szegedi Egyetem Régi zenei tanszékének hallgatója, majd 2005 és 2010 között a lipcsei Felix Mendelssohn-Bartholdy főiskolán tanul mint csembalista, tanára Nicholas Parle. Harmadik diplomáját a bázeli Schola Cantorum Basiliensis hallgatójaként generálbasszus és együttes vezetés szakon szerzi. Jelenleg is Baselben él. Ifjú kora ellenére (1984-ben született Budapesten) a grazi Kunsuniversität (művészeti egyetem) tanára. Ettől a rövid bemutatástól azonban sokkal többet árul el róla a játéka.

Felkészült, érzékeny művész, aki anyanyelvi szinten „beszéli” a barokk zenét, Johann Sebastian Bachot, Johann Pachelbellt és a többi 17. századi zenei óriás nyelvét. Hallgatva őt nemcsak a kikezdhetetlen zenei ízlése és játéktechnikai felkészültsége tűnik fel, nemcsak gyönyörűnek és virtuóz módon előadottnak lehet hallani az általa játszott műveket, hanem örök üzenet érkezik hozzánk. Olyan, mint az az igehirdető, aki teológusként szorgalmas diák volt, minden fontos tudást magába szívott. Most, hogy ott áll a gyülekezet előtt és hirdetheti az Igét, teljes felelőssége tudatában azt mondja, amit fentről kapott. Jó őt hallgatni. Felkészült és igényes, de valami egészen különlegeset tud: boncolgatja a csodát. Érti az általa játszott művek kortörténetét, az író szándékát, de ami a legfontosabb: a játszott darabban elhangzó örök üzenetet viszi el a hallgatóknak. És amikor ő maga leborul a csoda szerzője, az Alkotó előtt, a hallgatót is arra ösztönzi, hogy szintén leboruljon. A csoda mindenkihez kézzel fogható közelségbe kerül. Az összes tudását az ÜZENET átadásának szolgálatába állítja. Napi gyakorlásával, önmaga állandó képzésével magát teljes alázattal az üzenet alá szorítja, mert az üzenet a fontos, nem az átadó. Emberként is különleges, mert megvan benne a küldetéses emberek „öntörvényűsége”. Az a keveseknek megadatott bátorság, amit a próféták mondhattak magukénak, hogy másodlagos, sőt mindegy is, hogy sokan mit mondanak, hogyan reagálnak; ő fentről kapott útját járja és a fentről kapott üzenetet hirdeti. Végzi tántoríthatatlanul a maga küldetését. Másként nem tehet.

- Ki fedezte fel a zenei tehetségét?

- Ez egy érdekes kérdés. Édesanyám elbeszélése szerint az óvónő vette észre, mégpedig úgy, hogy állandóan jártak az ujjaim és azt gondolta, hogy a kezem finommotorikája nagyon fejlett, ezért azt tanácsolta, hogy esetleg érdemes lenne ezt kipróbálni hangszeren is. Az óvónőnek egyébként volt saját tapasztalata, a saját gyermekei közül kettő is zenész lett. A szüleim megfogadták a tanácsot, elvittek a zeneiskolába, beírattak zongorázni. Innentől kezdve – ha lehet így fogalmazni -, elindultam a „lejtőn lefele”. Olyan kilenc éves lehettem, amikor édesanyám hallotta a rádióban, hogy megrendezték Budapesten a historikus hangszerek első kiállítását. A gyereknek mindig tetszett a barokk zene, kicsit zavart is otthon, és mondta apukámnak, hogy vigyen el. Apukám pedig elvitt. Ott láttam életemben először csembalót. Ez egy akkora szerelem volt, ami a mai napig is tart. Én abban a pillanatban azt éreztem, hogy ebbe a hangzásvilágba, a miliőbe, a hangszer kecsességébe, tulajdonképpen mindenébe beleszerettem. Egy pár évvel később jött hozzá az orgona is. Ez a két hangszer a 16., 17. és 18. században nagyon szervesen összekapcsolódott, nem választhatóak el egymástól. Ilyen értelemben a zongorától a csembaló relatíve nagy lépés, a csembalótól az orgona pedig egy magától értetődő lépés.

- Miben látja ma az egyházzene és annak művelőinek kihívásait?

- Ez egy nagyon átfogó kérdés, és azt hiszem, hogy nagyon-nagyon jogos, mivel Európában az a tendencia, hogy az egyháznak mindinkább kisebb a súlya. A hitéletünk is - hogyha szabad ezt ilyen drasztikusan kifejezni -, sorvad. Egy ilyen közegbe visszahelyezni az egyházzenét és azt mondani, hogy az egyházzene fontos, és legalább olyan fontos, mint a szó, ez önmagában is egy nagyon nehéz helyzet. A mi zenei szemszögünkből mondva meg kellene érteni, hogy a szó és a zene összetartoznak. Itt lehet persze teológiai vitákat folytatni a kálvini vagy a lutheri gondolatról, de akár a katolikusról is. Mindenféleképpen igaz, amit szoktak is mondani, hogy aki énekel, az kétszer imádkozik. A zenének hatalmas ereje van, nagyon meg tud minket mozgatni. Éppen ezért nagyon fontosnak látom, hogy az egyházzene méltó pozíciót foglaljon el ma is, a mi környezetünkben is, de ezt meg kell előznie egy olyan folyamatnak, ami az egyháznak és a hitéletünknek ugyancsak a méltó helyet biztosítja. Azt gondolom, hogy az igazi kihívás ebben van. Először is meg kell találni az egyházhoz illő helyet az életünkben, illetve a hitéletünkhöz illő helyet. Aztán ha ez a hely megvan, nagyon-nagyon fontos az, hogy elkezdjük a zenei életünket is ehhez hozzákapcsolni, szervesen és minőségben. Aztán el lehet kezdeni arról beszélgetni, hogy hangszereket építsünk, - jó minőségűeket -, hogy se az egyházzenész, se az egyházközség ne elégedjen meg például egy olyan orgonával, amelyik már alig működik;  hogy az egyházzenészeink megkapják a megfelelő képzést mind liturgikusan, mind hangszer tekintetében. Egy nagyon hosszú út áll előttünk, amit meg kell tenni, de azért én látok okot bizakodásra is. Pl. a budapesti Kálvin teret szeretném megemlíteni, ahol nemrégiben restaurálták a Jakob Deutschmann által épített 1829-es orgonát, ami több szempontból is fontos és egy mérföldkő a magyar egyházzene életében. A kulcs az pontosan itt van, hogy az egyházzenéhez jó hangszerek kellenek, képzett zenészek, és egy olyan közeg, amelyik az egyházzenének teret ad.

- Hogyan látja, könnyebb ma megvallani a hitünket, mint Bach korában?

- Igen is, meg nem is. Bach korában a hit egy alapvető igazság, amit az ember nem feltétlenül kérdőjelez meg. A 17-18. században, sőt igazából a nagy francia forradalomig ez egy alaptétel, ahol nincsenek kérdőjelek. Onnantól kezdve, hogy modern tudományról beszélünk, azt gondolom, hogy nehezebb megvallani a hitünket, mert az nagyon sok mindent be tudott bizonyítani. Ugyanakkor a modern tudománynak a rovására írom, hogy megpróbálta a tudósainkat leválasztani a vallásról, az egyházról, és megpróbálja a tudományt és a vallást konfliktusként beállítani, és azt mondani, hogy az embernek márpedig választania kell. Ez nem egy helyes irány, de a tudomány fejlődése miatt azt gondolom, nehezebb ma megvallani a hitünket.

- Milyen tanácsot tudna adni a mai orgonistáknak, kántoroknak, kórusvezetőknek?

- „Kössék az ebet a karóhoz”. Ez azt jelenti, hogy jó hangszerekre van szükségünk. Próbáljanak meg nem belemenni kompromisszumos megoldásokba, pl. hogy a gyülekezet azt mondja, hogy márpedig erre meg arra nincs pénz, meg esetleg nincs pénz az orgona kitisztítására, karbantartására, jó lesz ez még a következő 10 évre. Próbáljunk meg erre a lehetőségek szerint nemet mondani, hogy egy ilyen állapotú orgonával már nem lehet azoknak a követelményeknek megfelelni, amelyek talán még nem is hihetetlenül magasak. Nagyon sok mindennek kell alulról, az egyházközség kántorától jönnie, sok indítványnak, pl. szervezzünk koncerteket, kórusokat, ismeretterjesztő dolgokat. Magyarázzuk el az „átlagembernek”, hogyan működik az orgona, amiről sokan tudják, hogy ott van a templomban, de kevés fogalmuk van arról, mit keres ott és miként működik, milyen szerepet tölt be. Az alapvető feladat az, hogy a gyülekezet tagjait műveljük a kérdésben.

- Milyen mozgástere van a kántornak egy kicsi és anyagilag is hátrányos gyülekezetben?

- A pénz nagyon sok mindent meghatároz. Itt is rangsorolni kell. Az első és legfontosabb, az az oktatás és egyházzenei képzés, amit valamilyen módon finanszírozni kell. Hogy kinek milyen mozgástere van, abba nem látok bele. De van egy olyan aspektusa is ennek a kérdésnek, ami a közvetlen anyagi kérdéseken jelentősen túlmutat, mégpedig az, hogy nagyon-nagyon sok mindent kezdeményezhetünk anyagi támogatás nélkül. Egy kórus szervezése elhivatottságba és időbe kerül, nem feltétlenül pénzbe.  Ha egy kórust megszervezünk, ahol  8-10 ember szívesen énekel és ezt az istentiszteleten is megmutatják, akkor azzal a kis kórus már evangelizálni fog. Nekünk ez az üzenet a fontos. Aki önszántából eljön és énekel, az mást is buzdítani fog arra, hogy önszántából jöjjön és énekeljen. Minél többen vagyunk, annál inkább nyert ügyünk van. Ha pedig van egy embermennyiség, akik úgy érzik az összegyűjtött élmények alapján, hogy szívügyük lett az egyházzene, akkor a pénz is meglesz. Ez egy nagyon érdekes dolog. Mondhatnám azt, hogy segíts magadon, az Isten is megsegít, de azt hiszem, hogy ebben van valami igazság. Ha sok lelkes ember a szívén viseli az egyházzenét, akkor a lehetőségek is kinyílnak.

- Megtörténik a csoda.

- Pontosan.

- Nagyon köszönöm ezt a bíztatást. Sok áldást kívánok a további szolgálatára!

Bodnár Noémi